1. fejezet

 Melinda csak a kopogásra ébredt fel. Először ijedten összerezzent, azután, mikor rájött, hogy kissé elbóbiskolt, szinte kipattantak a szemei. Viharsebesen ugrott fel az ágyáról, az ajtó melletti tükör elé állva megigazította a haját, majd ajtót nyitott. Örömében szinte könnyek szöktek a szemébe, amint meglátta, ki áll előtte.

- Apa! – kiáltotta boldogan, utána se szó, se beszéd, András nyakába ugrott, aki nevetve tartotta meg kettejük együttes súlyát. Szerencsére erős, kellőképpen izmos férfi volt. Nem olyan, akiket a férfi magazinok címlapjára fotóznak alsógatyában, de talán ott is megállta volna a helyét.

- Lindám! – a férfi szemeivel szinte átvilágította a lányát. Olyan régen látta őt, és annyira hiányzott már neki! - Egyre szebb és szebb leszel – állapította meg, mire Melinda szemeit forgatva legyintett egyet.

- Ugyan, ezt csak azért mondod, mert a lányod vagyok! – közben besétáltak a szobába.

- Azért mondom, mert így van – szögezte le András, utána körbenézett a helyiségben. Szeme azonnal megakadt a nyitott bőröndön, melyben tornyosultak a még ki nem pakolt ruhák. – Úgy tudom, már egy órája itt vagy. Azóta nem sikerült berendezkedned? – kérdezte tapintatosan, mire a lánya zavartan a földre bámult.

- Ami azt illeti, kicsit elszundítottam – vallotta be neki. – Fárasztó volt az út – tette még hozzá. Apja megértően bólintott.

- Azt elhiszem, Szívem – érzett együtt vele. Diák korából tapasztalta, mennyire unalmasak tudnak lenni a vonat utak, ha egyedül teszi meg őket az ember. – A lényeg az, hogy itt vagy. Akár ebédelni is mehetünk, persze ha éhes vagy – ajánlotta aztán, mire Melinda arca felderült.

- Mint a farkas – helyeselt, mire András felnevetett. Ez hiányzott már neki: hiába volt itt a felesége, a munkája, amit szeretett is csinálni, a barátai, a sok gyönyörű táj, a lányát egyik sem tudta kellő mértékben pótolni. Gyakran, amikor éppen nem voltak együtt, lelki furdalás nyomasztotta, elvégre mióta átvették a hotel irányítását, ideköltöztek Ágnessel, Melindát pedig Budapesten hagyták a nagyszüleinél. Időnként felutaztak a fővárosba, például karácsonyozni vagy egyéb ünnepekre, ám az a pár nap nem volt kielégítő idő a kis család számára.

- Ez esetben induljunk! – a férfi előreengedte Lindát. A szoba ajtaját gondosan bezárták maguk után, a kulcsot pedig a lány elsüllyesztette egyik zsebe legmélyére.

 Átvágva a hallon, a jobb oldali folyosón mentek végig, amelynek a végén kétszárnyú ajtón keresztül juthattak be az ablakokkal teli, világos, ízlésesen dekorált ebédlőbe. Többszemélyes asztalok sokasága volt a tágas teremben, melyek nagy részét már elfoglalták a vendégek. A nyári szezonnak köszönhetően most is, mint általában, rengetegen jöttek le a Balaton partjára nyaralni.

- Nézd, szívem, ott van anyád! Ülj le mellé, azonnal jövök én is! – javasolta András, és az egyik közeli ablak mellett álló négyszemélyes asztalra mutatott, melynél Ágnes telefonján ügyködve ütötte el az időt. Linda egyenesen odasétált, kihúzta a vele szemben lévő széket, s mosolyogva csatlakozott hozzá.

- Csak nem új telefonod van? – kérdezte kíváncsian a lány, és az asztalon áthajolva szemügyre vette Ági újdonsült Samsungját.

- Ó, hát itt vagy! – nézett fel meglepetten a nő, miközben készségesen lánya kezébe adta a készüléket. – Ezt apád vette nekem nemrég, a születésnapomra, de őrjítő, hogy nincsenek rajta gombok – panaszkodott, s ezt hallva Melinda jóízűen felnevetett. – Na, mi az? Ez úgy hangzott, mint egy nyolcvan éves öreg nénike sápítozása a mai világról, igaz? – tapintott rá magától is a lényegre.

- Csak egy icipicit – hagyta rá a lány, miközben kezei között forgatta az érintőképernyős telefont. – Egész jól néz ki! – állapította meg egy idő után, majd visszaadta anyjának. Ekkor végre András is megjelent, és helyet foglalt felesége mellett.

- Melinda, hadd mutassam be az új szakácsunkat! – a férfi a lánya háta mögé mutatott, aki eddig észre sem vette, hogy apja nem egyedül érkezett. Kíváncsian felállt, megfordult, s végigmérte az előtte álló, nagyjából vele egykorú fiút.

- Szia, a nevem Somogyi Benjámin! – nyújtotta neki a kezét. Csupa mosolyú srác volt, sötétbarna hajjal és szemmel, Lindánál talán egy fejjel magasabb lehetett.

- Bajor Melinda – rázta meg kimérten a fiú kezét. Először habozott, de szülei kedvéért nem szeretett volna jelenetet rendezni.

- Örülök, hogy végre megismerhetlek! – udvariaskodott Benjámin, majd Andráshoz fordult: - Hozhatom ebédre a mai menüt? – kérdezte tőle tisztelettudóan. A férfi erre szórakozottan bólintott, mire a fiú sürgölődve maga mögött hagyta a kis család asztalát, s visszabaktatott a konyhába a munkáját végezni.

- Ugye ez valami vicc?! – Melinda teljesen elképedve, tátott szájjal ült vissza újra a helyére. A két szülő futó pillantást váltott egymással, majd végül Ágnes szólalt meg elsőként:

- Nem, kislányom, nem vicc. Ez a fiú nagyon tehetséges szakács. A gimnáziumot befejezve külföldön tanulta ki a mesterséget, és pár év gyakorlata is van, ugyanis luxushajón dolgozott – magasztalta az egekig új alkalmazottjukat.

- Pár év gyakorlat jobbá teszi őt, mint amilyen Misi volt? – Linda nem akart hinni a fülének. Számára az a negyven éves férfi volt a legjobb szakács, aki egészen idáig a Park Hotelben dolgozott. Most viszont leváltották őt egy fiatal kis ficsúrra?

- Nem mondtuk, hogy jobb, de tehetséges, és előtte áll még egy csodás karrier – helyesbített András ellentmondást nem tűrő hangon, mire Melinda magába fordulva forrongott tovább. Nem hozta szóba többet ezt a témát ebéd alatt. Semmi kedve nem volt veszekedni a szüleivel a megérkezésének napján. Helyette csendben elfogyasztotta a Benjámin által készített ételeket, melyek valójában ízlettek neki, de ezt talán magának sem akarta bevallani.

- Megyek kipakolni, aztán sétálok egyet a parton – mormolta oda az evés végeztével, majd maga mögött hagyva az étkezdét, egyenesen a szobájába ment. Az ajtót magára zárta, és sóhajtva huppant le az ágyra bőröndje mellé.

 Unottan vette elő ruháit és rakta be őket az üres szekrénybe. Miután ezzel végzett, a fürdőszoba polcára tette ki kedvenc tusfürdőjét, krémjét, parfümjét és sminkkészletét. Ha már itt volt, vetett egy pillantást magára a tükörben.

- Jézusom… - borzadt el a látványtól. Kék szemei alatt jól látszottak a fáradtság okozta karikák, a lófarokba kötött haja teljesen össze volt kócolva, s így legalább úgy érezte magát, mint egy ezeréves zombi. Ennek orvoslásaképpen megnyitotta a csapot, és hideg vízzel leöblítette az arcát. Ezt követően némi alapozót kent a szeme alá, utána megfésülködött, és egyetlen hosszú copfba befonta világosbarna haját. – Látványosan jobb így! – bólintott elégedetten, aztán megkereste a telefonját, zsebre tette, átvette a cipőjét a strandpapucsra, és elhagyta a kis hotelszobát.

 Végigment a folyosón, a hallon, majd kisétált a szálloda elé. A szabad strandhoz betonút vezetett el. Melinda ráérősen sétálgatott rajta, s úgy döntött, úgysincs jobb dolga, felhívja Márkot. A fiú a harmadik csöngetés után fel is vette a mobilját:

- Szia, Szerelmem! – üdvözölte barátnőjét kitörő örömmel a hangjában, mire Linda elmosolyodott. Szinte maga előtt látta Márk széles vállait, izmos alkatát, barna haját és igézően szép zöld szemeit.

- Már most nagyon hiányzol, Édes! – panaszolta a lány. Nem igazán tudta, hogy fogja két hétig kibírni nélküle…

- Te is nekem, de nemsokára együtt lehetünk – felelt erre Márk. – Minden rendben arrafelé? – kérdezte aztán kedvesen.

- Igen..., azaz majdnem. Képzeld, új szakácsunk van, de szerintem nem fog beválni. Túl fiatal még, sehol nincs Misihez képest – újságolta el neki Linda, s közben mosolyogva állapította meg, hogy leért a strandra.

 A padok némelyikén fürdőruhás emberek ücsörögtek, beszélgettek. Voltak, akik törölközőjüket kiterítve napoztak, s akadtak olyanok is, akik sorban álltak egy-egy gombóc fagylaltért, vagy éppen az egyik kis büfében fogyasztották el az ebédre szánt lángosukat. A víz még nem lehetett annyira meleg, elvégre pár fiatal úszott csak benne.

- Várjuk ki a végét, lehet, hogy megállja majd a helyét! – tanácsolta a fiú, majd témát váltott: - Sok a vendég? – érdeklődött.

- Eléggé – vágta rá Melinda. – Lesz majd dolgunk a nyáron – sóhajtott fel, s már előre látta, mennyi teendő vár rájuk. Ő amolyan szobalányként foglalatoskodik majd, Márk pedig a vendégeket fogja szórakoztatni. Sporteseményekkel, miegymással.

- Éljen! – nyöszörgött a telefonba a srác, mire mindketten felnevettek. – Szerelmem, most mennem kell megszervezni a holnapi focimérkőzést. Majd írok! – ígérte meg, aztán fájó búcsút vettek egymástól.

 Melindának ezt követően szinte semmihez nem volt kedve; legszívesebben lefeküdt volna aludni, s csak akkor kelt volna fel, amikor már Márk is megérkezett. Mindennél jobban vágyott arra, hogy végre együtt lehessenek, és ne csak telefonon keresztül kommunikáljanak, de ez egyelőre csak álombeli ábránd volt számára a jövőről. Most viszont itt sétált egyedül a Balaton partján, s a finoman hullámzó vízen úszó hattyúkat figyelte. Néhányan kenyérdarabokat dobáltak be nekik a lépcsőkről, mely a lány eszébe juttatta, ő is hányszor csinálta ezt, míg kicsi volt. Mára azonban felnőtt. Nem a szó szoros értelmében, de mégis húsz éves. Illetve majdnem. A jövő hónapban lesz a születésnapja, de az a karnyújtásnyi idő mit számít? A fő, hogy itt töltheti el, a szüleivel, és Márkkal, a szerelmével.