Lassan, de végül elérkezett a vasárnap, mely kivételesen egytől egyig, minden fiatal számára szabadnap volt. A helyi éttermek ugyanis hagyomány szerint minden évben, július közepén versenyt rendeznek maguk között a nyílt sétányon, a járókelők szeme láttára, hogy elnyerhessék az "Év Legbalatonibb Étele" címet. Ezen az estén pedig a szállodáknak tilos ételt szolgáltatniuk - a reggelin kívül, természetesen, hogy ne vádolják őket konkurencia gyanújával. Ez a Park Hotel személyzetének is megkönnyebbülés volt, hiszen az alkalmazottak kaphattak néhány szabad órát, hogy kipihenhessék a hét fáradalmait.
Melinda így szombat este vidám vigyorral az arcán szenderült álomba, s mikor reggel felébredt Márk mellett, rögtön megkérdezte a barátját, mit szeretne ma csinálni. Ám nagy megdöbbenésére - és keserűségére - a fiú kihúzta magát a közös program alól.
- Sajnálom, tegnap talán elfelejtettem említeni, de ma érkezik néhány barátom Bécsből, és megígértem nekik, hogy körbevezetem őket a városban - a fiú sajnálkozva elhúzta a száját, amikor meglátta barátnője csalódott ábrázatát.
- Hát, mi is a városba készültünk, mehetnénk együtt - vonta meg kis gondolkodás után a vállát Linda, mire Márk szemöldökét ráncolva ránézett. Közben felállt az ágyról, és megpróbálta beleerőszakolni magát a farmerjába, mely makacsul kitartott.
- Hogy érted, hogy "mi"? - célzott a többes számra, mert nem igazán értette, kikre utal még ezzel a lány.
- Betti, Beni, meg persze én - mosolygott rá Meli, miközben feltornázta magát ülőhelyzetbe az ágyon. Számára magától értetődő volt, hogy a szabadnapot arra is kihasználja, hogy az új barátaival tölthesse. Ám Márknak teljesen más volt erről a véleménye:
- Igazán? Nem is mondtad, hogy ők is jöttek volna... - pillantott rá cseppnyi féltékenységgel a hangjában.
- Talán baj? - kérdezte értetlenül Melinda, de a fiú nem nagyon akart erre válaszolni, így a beszélgetés abbamaradt. Legközelebb csak akkor hozták szóba egymás között a témát, amikor lementek reggelizni - akkor is a lány volt az, aki kezdeményezte.
- Szóval akkor, biztos nem megyünk együtt? Elég széles a sétány a bécsi barátaidnak is - próbálta oldani a már a szobában keletkezett, alig érezhető feszültséget közöttük. Nem szerette, ha félreértések, problémák, vagy akár csak apró gondok furakodtak a kapcsolatukba.
Barátja éppen a szájába emelt egy nagy falat rántottát, így csak annak lenyelése után válaszolt:
- Tudod, elég régen láttam őket, és nem igazán szeretném, ha... tudod, a baráti társaságunk keveredne, elvégre más súlycsoport a kettő - bökte ki végül, ami eredetileg is megfogalmazódott a fejében. Közben tovább evett, ezért nem láthatta barátnője ledöbbent ábrázatát. Linda óvatosan az asztalra csapta a villáját, s összehúzott szemekkel várta, hogy Márk tekintete találkozzon az övével.
- Ezt meg hogy értsem? Talán Betti és Beni nem elég jók a te osztrák haverjaidhoz képest? - nem akart kiabálni, így csak halkan, de erőteljesen tette fel a kényes kérdést a fiúnak, aki erre nagyot nyelt, s eltolta magától a tányérját, mely már egyébként is üres volt.
- Nem ezt mondtam, csak más súlycsoport a kettő. Nem hiszem, hogy jól kijönnének, mindössze erről van szó - jelentette ki kerek perec a srác. Egyáltalán nem érezte magát kényelmetlenül az apró vita miatt, sőt. Mintha mi sem történt volna, felállt, hogy hozzon magának még egy tányér tojást. Melinda ezalatt kedvetlenül bámult hol a fiú üresen hagyott székére, hol pedig a saját villájára. Nem tudta értelmezni az előbb hallottakat. Márk szerint a bécsi barátai nem jönnének jól ki Bettivel és Benivel? Miből gondolja ezt? Elvégre, két új barátja remek társaság, aligha hitte, hogy létezhet olyan, aki nem kedvelné őket.
Eszmefuttatásából az éppen érkező, kaján vigyorú Betti zökkentette ki, akinek - amint meglátta barátnője fagyos hangulatát - rögtön lefagyott az arcáról szokásos mosolya.
- Baj van, csajszi? - kérdezte, miközben gyors mozdulattal lehuppant Márk helyére. Linda nem akart szólni, hogy eredetileg még foglalt az a szék, elvégre nem akarta ugráltatni legjobb barátnőjét. Helyette csak bús, boci szemekkel felnézett rá, úgy felelt neki:
- Semmi komoly, csak Márk nélkül fogom eltölteni a napot, ugyanis találkozik a városban a bécsi barátaival - közölte vele a vállát vonogatva, mintha közömbös lenne számára a dolog, noha ez egyáltalán nem így volt.
- Miért nem mész velük? - kérdezte egyszerűen, szemeit forgatva Betti, amolyan: "Jaj, ezek a szerelmesek képtelenek tisztán gondolkodni" pillantással vegyítve.
- Azért, mert veletek akartam tölteni ezt a szabad délutánt - válaszolta, mintha mi sem lenne természetesebb ennél. Egy pár másodperc hallgatás után pedig hozzátette: - Nem mellesleg, szerinte nem jönnétek ki jól a barátaival, ezért teljesen fölösleges lenne, ha ti meg ők találkoznátok egymással - Betti ezen sem ütközött meg. Ő tipikusan az a fajta lány volt, aki nem igazán ad mások véleményére. Egy ilyen apró kijelentés miatt pedig pláne nem tudott haragudni Márkra: elvégre ő ismeri mindkét felet, nyilván oka volt, hogy ezt mondta. Így aztán elengedte a füle mellett Linda utóbbi megjegyzését, s úgy hajolt közelebb hozzá:
- Nem tudom, ez mennyire fog feldobni, de én sem tudok veled menni, hiszen a családommal szeretném eltölteni ezt a kis szabadidőt, amit kaptunk. Gondoltuk, leruccanunk a strandra - osztotta meg vele saját terveit, s ettől Melinda teljesen lelombozódott.
- Ennek én miért örüljek?! - tárta szét kétségbeesetten a kezét. Előbb Márk, aztán Betti is lepattintja őt. Mi baja van ma mindenkinek?
- Azért, - húzta széles mosolyra Betti a száját - mert egy rohadt mázlista vagy, amiért kettesben töltheted a délutánt a mi szexi szakácsunkkal - kacsintott rá mondandója végén, s erre Meli kénytelen volt megereszteni egy szívből jövő kacagást.
- Az legfeljebb neked okozna örömet, nemde? - kérdezte sokat sejtő hangon, Betti pedig erre csak kuncogva megrebegtette a szempilláját.
- Lehet... - adta meg magát. - Most viszont megyek, anyáék már tuti várnak! - jelentette ki, majd egy gyors ölelés után magára hagyta Lindát, akihez egy fél perc múlva visszaérkezett a barátja. Egy rövid ideig szótlanul ettek, míg végül Meli törte meg a csendet:
- Akkor, majd este találkozunk... gondolom - harapott az ajkába, majd felállt, hogy betolja maga után a széket. Márk közben zavarodottan pillantott fel rá.
- Ennyi? - kérdezte. Közben villáját határozott mozdulattal beledöfte gőzölgő rántottájába.
- Mit vársz? Te töltsd a napot a barátaiddal, míg én is azt teszem az enyéimmel! - javasolta neki, s látszólag úgy tűnt, már túltette magát a nemrég történteken. Ez volt az utolsó szava barátjához: kihúzta magát, s nemes egyszerűséggel otthagyta őt, hogy egyedül fejezze be a reggelijét. A szobájába érve elővett bőröndjéből egy kisebb válltáskát, belepakolt néhány szükséges holmit, majd üzenetet sem hagyva Márknak, elment a szülei lakrészébe, hogy köszönthesse őket. Egyedül csak Andrist találta ott, aki éppen borotválkozott a tükör előtt.
- Szia! Anya merre van? - kérdezte lánya, miközben puszit adott a férfinak ügyelve arra, hogy ő maga ne legyen habos.
- Lindám! - mosolyodott el András, és szeretetteljes pillantást lövellt a lány felé. - Édesanyád már bement a városba, hogy körülnézzen, mely éttermek neveztek be idén a versenyre - magyarázta, miközben leöblítette a borotva fejét.
- Mondd meg neki, kérlek, hogy legkésőbb este jövök csak vissza, mert programot terveztem a barátaimmal - nem akarta hozzátenni, hogy Márk és Betti is lemondták, így csak Benivel ketten lesznek egész álló nap.
- Átadom! - adott Lindának egy homlokcsókot, aki ezt követően sietve távozott. Egyenesen a hallba ment, s ott várakozott a bejárat mellett, mert alapvetően ezt beszélték meg még tegnap. Pár perc múlva fel is tűnt a fiú. Sötét farmert viselt kék rövid ujjú pólóval. Haja tökéletesen zselézve állt, mint általában. Derekán egy farmer övtáska foglalt helyet, melynek csatjára rátűzte napszemüvegét is.
- Látom, teljes harci szerelés van rajtad! - állapította meg mosolyogva Melinda, elvégre ő a telefonján, a pénztárcáján és a naplón kívül mást nem hozott magával.
- Útra készen állok! - nevetett rá vidáman Beni. Bizonyára ő is örömét lelte ebben a szabadnapban, elvégre nem kell órákon keresztül a forró tűzhely közelében rostokolnia. - A többiek elaludtak, vagy meddig várunk rájuk? - kérdezte aztán, mire Linda egy csapásra komollyá változott.
- Márk a bécsi haverjaival találkozik a városban, Betti pedig a családjával tölti az idejét, szóval... be kell érned velem! - próbálta tréfásra kanyarintani a végét, hogy a fiú ne vegye észre enyhe csalódottságát.
Beni először szemöldökeit ráncolva nézett vissza rá, majd ajkába harapva bólintott egyet.
- Legyen, csak nem fogok belehalni! - kacsintott aztán a meglepett lányra, aki nevetve oldalba bökte. Ezután elindultak, s kiérve az épületből rögtön megcsapta őket a meleg levegő.
Először végigsétáltak a szálloda menti parkon, mely egyenesen a strandra vezetett. Tekintve, hogy tizenegy óra volt, már elég sokan úsztak a tóban vagy feküdtek az árnyékban, miközben kedvenc regényeiket olvasták, vagy csak elpilledve relaxáltak. A teret betöltötte a gyerekek hangos zsivaja, mely egyértelműen a nyár egyik tényezőjét jelentette Melinda számára. Szerette a gyerekeket, sokszor végzett diákmunkát különböző táboroknál, s ez idő alatt rengeteg tapasztalatra is szert tett velük kapcsolatban.
- Nézd, de aranyosak! - mutatott Linda két hatéves forma kisfiúra, akik azon veszekedtek egy hatalmas fűzfa árnyékában, melyiküknél legyen a piros pöttyös labda.
- Mintha csak az öcséimet látnám! - csóválta meg mosolyogva a fejét Beni, miközben a finoman civakodó gyerekeket figyelte. Végül az egyik megelégelte a huzavonát, s elengedte a labdát, mire a másik hátraesett a fűben, de egyenesen kipárnázott fenekére, így nem történt baja. A jelenet nevetésre késztette a fiatalokat. Amikor már jócskán elhaladtak a két kisfiú mellett, Meli akkor kérdezett csak rá Beni iménti mondatára:
- Az iker öcséidet, ugye? - válaszul bólintást kapott. - Mikor érkeznek? Alig várom, hogy megismerhessem őket! - lelkendezett a lány.
- Azt hiszem, a jövő héten, de még nincs pontosan megbeszélve - felelte neki a srác, s közben feltette magára a napszemüveget. Éppen kiértek az árnyékos részről, így ha nem akart hunyorogva maga elé nézni, mindenképpen használnia kellett.
A strand kijáratán át a sétányhoz jutottak, mely gyakorlatilag a város "Rodeo Drive"-ja lehetett volna. Üzletsorok mindkét oldalon, lelkes árusok, kíváncsi vevők. Rengetegen voltak a nagy forgatagban, így mindketten kicsit közelebb mentek egymáshoz, hogy ne szakadjanak el a másiktól. Egy ideje sétáltak már, amikor megálltak egy hatalmas fagyizó előtt. Három pultban finomabbnál finomabb ízű fagylaltok voltak láthatóak, melyet azonnal megkívántak ebben a szörnyű melegben.
- Kérj először! - engedte előre Beni Melindát, aki mohón, ajkába harapva szemlélte a jobbnál jobb kínálatot. Először három gombócot szeretett volna venni, de amikor látta, hogy mekkora adagot adnak, úgy gondolta, elég lesz kettő is belőle. Miután végre eldöntötte, hogy egy puncsot és egy szőlőt kér, már vette volna elő a pénztárcáját, ám a mellette álló fiú óvatosan a karjára tette a kezét. - Én fizetek, tedd el a tárcádat! - mosolygott kedvesen, s a lány meglepetten ugyan, de engedelmeskedett neki. Bár nem szerette, ha meghívják őt, pláne, ha az illető fiú, de ez főleg randi-helyzetben volt kínos. Ez viszont nem az, csak egy szimpla baráti séta. Nem kellett aggódnia.
- Köszönöm! - hálálkodott neki, miután már mindketten a hűsítő édességet nyalogatták, s tovább indultak a sétányon, hogy egy árnyékos helyet keressenek, ahová le tudnak ülni.
- Ugyan! - legyintett Beni. - Mint már mondtam, nem fogok belehalni - mosolyodott aztán el. Időközben észrevettek egy kisebb parkot az üzletek mögött, ahol padokat is láttak, melyek közül az egyik üres volt, ráadásul éppen az árnyékban helyezkedett el. Kényelmesen leültek rá, s miközben tovább eszegették a fagyit, beszélgetni kezdtek:
- Na és, mi a helyzet Bettivel meg veled? - kérdezte Melinda mindentudó hanghordozással, s Beni tekintete láttán elnevette magát. A fiú tágra nyílt szemekkel, gyakorlatilag lesokkolva nézett rá fagyija felett.
- Miféle kérdés ez? Az égvilágon semmi - zárta volna le egyszerűen, de a lány nem hagyta annyiban.
- Ugyan, te tetszel neki, neked is biztosan tetszik, hiszen nagyon jó fej lány! - ráadásként játékosan oldalba is bökte, de ügyelt arra, hogy édessége azért a tölcsérben maradjon.
- Aláírom, hogy jó fej, de attól még nem tetszik - vonta meg a vállát immár nyugodtabban a srác. - Remélem, nem fogja zokon venni - tette még hozzá.
- Ő nem az a fajta, aki ilyeneken megsértődik - mondta Linda, majd újra egy kis csend telepedett közéjük.
Közben megették a fagylaltokat, de úgy döntöttek, még egy kicsit ülve maradnak, és kiélvezik azt, hogy a pár fokkal hűvösebb árnyékban vannak. Melinda éppen nyújtózkodni akart, amikor a táskája hirtelen koppanással leesett a földre. Beni azonnal megmutatta, mennyire segítőkész, s felvette neki, ám a napló közben kiesett.
- Ez micsoda, ha nem vagyok túl kíváncsi? - bökött a régi kötésű könyvre, és tisztelettudóan azt is a megszeppent lány kezébe adta.
- Egy lány naplója - vallotta be rövid hezitálás után. - Száz éve ő is itt élt a közelben, részt vett a szálloda nyitásának bálján, és még a felvételeken is rajta van, amiket találtunk - árulta el neki, s Beni egyre kíváncsibban fordult felé. Érdekesen hangzott ez a néhány információ, mely az imént elhangzott, s remélte, a lány többet is mesél majd neki róla.
- Ezt is a pincében találtátok? - válaszul határozott bólintást kapott. Linda lassan felnyitotta a naplót ott, ahol a legutóbb tartott az olvasásban. Úgy érezte, megbízhat a fiúban, így szerette volna őt is beavatni a titokba.
Megköszörülte a torkát, és hangosan, de csak annyira, hogy Beni is hallja, elkezdte neki felolvasni a régi bejegyzést:
"1912. március 19.
Teljesen magamba temetkeztem. Másra sem tudtam gondolni, csak a forradalom emlékére rendezett bálra, ahol Rozália és a katonám együtt táncoltak. Aznap este úgy terveztem, nem akarok már visszamenni a terembe, csupán addig, míg megkeresem anyámat. A nagy tömegben nehéz volt észrevennem őt, ám amint megláttam, hogy egy díszes társasággal beszélget, megtorpantam. Köztük volt ugyanis Endre és Rozália is. A történtek után nem sok kedvem volt a lány barna szemeibe nézni, s úgy tenni, minta minden rendben volna velem - mert nem volt. Persze badarságnak hangzik, hogy féltékeny vagyok rá egy olyasvalaki miatt, akit pár napja láttam csak először, de még egy szót sem váltottunk egymással. Nem tehettem róla. Az a férfi úgy lopta be magát a szívembe egyetlen pillanat alatt, hogy éreztem, soha többé nem fogom tudni kiengedni onnan.
Így, hogy elkerüljem a lánnyal való találkozást, meg kellett várnom az este végét, legalábbis azt az időpontot, amikor anyám végre egyedül marad, s nem lesz a közelében annyi ember. Tehetetlenül, és meglehetősen elkomorodott hangulatban sétálgattam a terem azon részein, ahol viszonylag magam voltam, mert a többi vendég nagy része a parketten táncolt az előkelő zenére, a maradék pedig csoportokban lézengve beszélgetett az ország politikájáról, Európa helyzetéről.
Elmerengve révedtem továbbra is anyámék társaságára, de immár nagyon távol állhattam tőlük. Egészen belemerültem látványukba, így összerezzentem a hang hallatán, mely megszólított:
- Kisasszony, adja nekem a következő táncot! - lassan fordultam meg, mert kíváncsi voltam, kihez tartozik ez a negédes, csábító hang. Amit pedig aztán láttam, el sem akartam hinni: a katonatiszt állt előttem, meghajolva, egyik kezét nyújtva felém. Az én katonatisztem! El sem akartam hinni, hogy ez a tökéletes pillanat valós. Bizonyítékot akartam arra, hogy nem az álmok világának rabja vagyok-e, s ezt a bizonyítékot meg is kaptam egy érintésbe rejtve.
Egy pukedlizés után kezemet az Övébe helyeztem, mire lassan felegyenesedett. Igézően szürke szemeivel mosolyogva vizslatta arcomat, s csupán egy apró jelzésre várt részemről.
- Örömmel! - feleltem neki, miközben szívem vadul kalapált, s nem akarta abbahagyni. Ő a terem közepére vezetett, a táncoló emberek sokasága közé, majd ügyelve, hogy ne tűnjön udvariatlannak viselkedése, megfogta derekamat, én pedig kezeimet a vállaira helyeztem.
Életemben nem örültem még annyira, mint akkor. Számos dalt végigtáncoltunk az este folyamán, s úgy éreztem, csak mi mozgunk kecsesen a parketten. Mindenki más megszűnt létezni számomra. Ő volt ott, meg én, egymásba kapaszkodva, mintha egyúttal abba a reménybe is kapaszkodnánk, hogy nem a mai az utolsó alkalom, amikor látjuk egymást."
Linda sóhajtva becsukta a naplót, s elmerengve élte át mindazt, amit az imént olvasott. El tudta képzelni, micsoda boldogság lehetett Amélia számára az, hogy a katonája végül megtalálta őt, és táncra hívta az este hátralévő részében.
- Ez aztán... romantikus - Beni reakciója mindössze ennyi volt, de arca vonásain látszott, nagyon is érdekesnek találta a több, mint száz évvel ezelőtt írt bejegyzést.
- Hihetetlen lány lehetett! - áradozott a régi könyv tulajdonosáról Melinda, s a fiú teljes mértékben egyetértett vele.
A naplót ezután Linda visszasüllyesztette a táskába, majd indítványozta, hogy induljanak tovább. A sétányt elhagyva újra egy partszakaszhoz értek, de ezúttal olyan helyre, ahol rajtuk kívül senki nem járt. Kis öbölféle volt, körbevéve nádassal. Keskeny betonút vezetett oda, melyen a két fiatal határozott léptekkel sétált végig. Azt azonban nem vették figyelembe, hogy az aszfalt nem volt végig kiépítve, s egy bizonyos résznél csúszós iszap váltotta azt fel. Így aztán mindketten a földön kötöttek ki, egymásba kapaszkodva a nagy meglepettség közepette, amit ez kiváltott belőlük. Mikor rájöttek, mi történt, egymásra nevettek, s még az sem érdekelte őket, hogy tiszta kosz lett a ruhájuk az esés következtében.
A napjuk hátralévő része csodásan telt. Melinda még azt is elfelejtette, reggel mennyire rossz kedve volt Márk miatt. Az, hogy megoszthatta Benivel a titkát, megkönnyebbülést jelentett számára, mert tudta, hogy bízhat benne, és senkinek nem árulja el, hogy nála van a napló. Ezért aztán a délután folyamán minden gondjáról elfelejtkezve, Linda átadta magát a szórakozásnak, s a pihenésnek, mely ezúttal a fiú közvetlen társaságában jelentkezett.
- Lehet... - adta meg magát. - Most viszont megyek, anyáék már tuti várnak! - jelentette ki, majd egy gyors ölelés után magára hagyta Lindát, akihez egy fél perc múlva visszaérkezett a barátja. Egy rövid ideig szótlanul ettek, míg végül Meli törte meg a csendet:
- Akkor, majd este találkozunk... gondolom - harapott az ajkába, majd felállt, hogy betolja maga után a széket. Márk közben zavarodottan pillantott fel rá.
- Ennyi? - kérdezte. Közben villáját határozott mozdulattal beledöfte gőzölgő rántottájába.
- Mit vársz? Te töltsd a napot a barátaiddal, míg én is azt teszem az enyéimmel! - javasolta neki, s látszólag úgy tűnt, már túltette magát a nemrég történteken. Ez volt az utolsó szava barátjához: kihúzta magát, s nemes egyszerűséggel otthagyta őt, hogy egyedül fejezze be a reggelijét. A szobájába érve elővett bőröndjéből egy kisebb válltáskát, belepakolt néhány szükséges holmit, majd üzenetet sem hagyva Márknak, elment a szülei lakrészébe, hogy köszönthesse őket. Egyedül csak Andrist találta ott, aki éppen borotválkozott a tükör előtt.
- Szia! Anya merre van? - kérdezte lánya, miközben puszit adott a férfinak ügyelve arra, hogy ő maga ne legyen habos.
- Lindám! - mosolyodott el András, és szeretetteljes pillantást lövellt a lány felé. - Édesanyád már bement a városba, hogy körülnézzen, mely éttermek neveztek be idén a versenyre - magyarázta, miközben leöblítette a borotva fejét.
- Mondd meg neki, kérlek, hogy legkésőbb este jövök csak vissza, mert programot terveztem a barátaimmal - nem akarta hozzátenni, hogy Márk és Betti is lemondták, így csak Benivel ketten lesznek egész álló nap.
- Átadom! - adott Lindának egy homlokcsókot, aki ezt követően sietve távozott. Egyenesen a hallba ment, s ott várakozott a bejárat mellett, mert alapvetően ezt beszélték meg még tegnap. Pár perc múlva fel is tűnt a fiú. Sötét farmert viselt kék rövid ujjú pólóval. Haja tökéletesen zselézve állt, mint általában. Derekán egy farmer övtáska foglalt helyet, melynek csatjára rátűzte napszemüvegét is.
- Látom, teljes harci szerelés van rajtad! - állapította meg mosolyogva Melinda, elvégre ő a telefonján, a pénztárcáján és a naplón kívül mást nem hozott magával.
- Útra készen állok! - nevetett rá vidáman Beni. Bizonyára ő is örömét lelte ebben a szabadnapban, elvégre nem kell órákon keresztül a forró tűzhely közelében rostokolnia. - A többiek elaludtak, vagy meddig várunk rájuk? - kérdezte aztán, mire Linda egy csapásra komollyá változott.
- Márk a bécsi haverjaival találkozik a városban, Betti pedig a családjával tölti az idejét, szóval... be kell érned velem! - próbálta tréfásra kanyarintani a végét, hogy a fiú ne vegye észre enyhe csalódottságát.
Beni először szemöldökeit ráncolva nézett vissza rá, majd ajkába harapva bólintott egyet.
- Legyen, csak nem fogok belehalni! - kacsintott aztán a meglepett lányra, aki nevetve oldalba bökte. Ezután elindultak, s kiérve az épületből rögtön megcsapta őket a meleg levegő.
Először végigsétáltak a szálloda menti parkon, mely egyenesen a strandra vezetett. Tekintve, hogy tizenegy óra volt, már elég sokan úsztak a tóban vagy feküdtek az árnyékban, miközben kedvenc regényeiket olvasták, vagy csak elpilledve relaxáltak. A teret betöltötte a gyerekek hangos zsivaja, mely egyértelműen a nyár egyik tényezőjét jelentette Melinda számára. Szerette a gyerekeket, sokszor végzett diákmunkát különböző táboroknál, s ez idő alatt rengeteg tapasztalatra is szert tett velük kapcsolatban.
- Nézd, de aranyosak! - mutatott Linda két hatéves forma kisfiúra, akik azon veszekedtek egy hatalmas fűzfa árnyékában, melyiküknél legyen a piros pöttyös labda.
- Mintha csak az öcséimet látnám! - csóválta meg mosolyogva a fejét Beni, miközben a finoman civakodó gyerekeket figyelte. Végül az egyik megelégelte a huzavonát, s elengedte a labdát, mire a másik hátraesett a fűben, de egyenesen kipárnázott fenekére, így nem történt baja. A jelenet nevetésre késztette a fiatalokat. Amikor már jócskán elhaladtak a két kisfiú mellett, Meli akkor kérdezett csak rá Beni iménti mondatára:
- Az iker öcséidet, ugye? - válaszul bólintást kapott. - Mikor érkeznek? Alig várom, hogy megismerhessem őket! - lelkendezett a lány.
- Azt hiszem, a jövő héten, de még nincs pontosan megbeszélve - felelte neki a srác, s közben feltette magára a napszemüveget. Éppen kiértek az árnyékos részről, így ha nem akart hunyorogva maga elé nézni, mindenképpen használnia kellett.
A strand kijáratán át a sétányhoz jutottak, mely gyakorlatilag a város "Rodeo Drive"-ja lehetett volna. Üzletsorok mindkét oldalon, lelkes árusok, kíváncsi vevők. Rengetegen voltak a nagy forgatagban, így mindketten kicsit közelebb mentek egymáshoz, hogy ne szakadjanak el a másiktól. Egy ideje sétáltak már, amikor megálltak egy hatalmas fagyizó előtt. Három pultban finomabbnál finomabb ízű fagylaltok voltak láthatóak, melyet azonnal megkívántak ebben a szörnyű melegben.
- Kérj először! - engedte előre Beni Melindát, aki mohón, ajkába harapva szemlélte a jobbnál jobb kínálatot. Először három gombócot szeretett volna venni, de amikor látta, hogy mekkora adagot adnak, úgy gondolta, elég lesz kettő is belőle. Miután végre eldöntötte, hogy egy puncsot és egy szőlőt kér, már vette volna elő a pénztárcáját, ám a mellette álló fiú óvatosan a karjára tette a kezét. - Én fizetek, tedd el a tárcádat! - mosolygott kedvesen, s a lány meglepetten ugyan, de engedelmeskedett neki. Bár nem szerette, ha meghívják őt, pláne, ha az illető fiú, de ez főleg randi-helyzetben volt kínos. Ez viszont nem az, csak egy szimpla baráti séta. Nem kellett aggódnia.
- Köszönöm! - hálálkodott neki, miután már mindketten a hűsítő édességet nyalogatták, s tovább indultak a sétányon, hogy egy árnyékos helyet keressenek, ahová le tudnak ülni.
- Ugyan! - legyintett Beni. - Mint már mondtam, nem fogok belehalni - mosolyodott aztán el. Időközben észrevettek egy kisebb parkot az üzletek mögött, ahol padokat is láttak, melyek közül az egyik üres volt, ráadásul éppen az árnyékban helyezkedett el. Kényelmesen leültek rá, s miközben tovább eszegették a fagyit, beszélgetni kezdtek:
- Na és, mi a helyzet Bettivel meg veled? - kérdezte Melinda mindentudó hanghordozással, s Beni tekintete láttán elnevette magát. A fiú tágra nyílt szemekkel, gyakorlatilag lesokkolva nézett rá fagyija felett.
- Miféle kérdés ez? Az égvilágon semmi - zárta volna le egyszerűen, de a lány nem hagyta annyiban.
- Ugyan, te tetszel neki, neked is biztosan tetszik, hiszen nagyon jó fej lány! - ráadásként játékosan oldalba is bökte, de ügyelt arra, hogy édessége azért a tölcsérben maradjon.
- Aláírom, hogy jó fej, de attól még nem tetszik - vonta meg a vállát immár nyugodtabban a srác. - Remélem, nem fogja zokon venni - tette még hozzá.
- Ő nem az a fajta, aki ilyeneken megsértődik - mondta Linda, majd újra egy kis csend telepedett közéjük.
Közben megették a fagylaltokat, de úgy döntöttek, még egy kicsit ülve maradnak, és kiélvezik azt, hogy a pár fokkal hűvösebb árnyékban vannak. Melinda éppen nyújtózkodni akart, amikor a táskája hirtelen koppanással leesett a földre. Beni azonnal megmutatta, mennyire segítőkész, s felvette neki, ám a napló közben kiesett.
- Ez micsoda, ha nem vagyok túl kíváncsi? - bökött a régi kötésű könyvre, és tisztelettudóan azt is a megszeppent lány kezébe adta.
- Egy lány naplója - vallotta be rövid hezitálás után. - Száz éve ő is itt élt a közelben, részt vett a szálloda nyitásának bálján, és még a felvételeken is rajta van, amiket találtunk - árulta el neki, s Beni egyre kíváncsibban fordult felé. Érdekesen hangzott ez a néhány információ, mely az imént elhangzott, s remélte, a lány többet is mesél majd neki róla.
- Ezt is a pincében találtátok? - válaszul határozott bólintást kapott. Linda lassan felnyitotta a naplót ott, ahol a legutóbb tartott az olvasásban. Úgy érezte, megbízhat a fiúban, így szerette volna őt is beavatni a titokba.
Megköszörülte a torkát, és hangosan, de csak annyira, hogy Beni is hallja, elkezdte neki felolvasni a régi bejegyzést:
"1912. március 19.
Teljesen magamba temetkeztem. Másra sem tudtam gondolni, csak a forradalom emlékére rendezett bálra, ahol Rozália és a katonám együtt táncoltak. Aznap este úgy terveztem, nem akarok már visszamenni a terembe, csupán addig, míg megkeresem anyámat. A nagy tömegben nehéz volt észrevennem őt, ám amint megláttam, hogy egy díszes társasággal beszélget, megtorpantam. Köztük volt ugyanis Endre és Rozália is. A történtek után nem sok kedvem volt a lány barna szemeibe nézni, s úgy tenni, minta minden rendben volna velem - mert nem volt. Persze badarságnak hangzik, hogy féltékeny vagyok rá egy olyasvalaki miatt, akit pár napja láttam csak először, de még egy szót sem váltottunk egymással. Nem tehettem róla. Az a férfi úgy lopta be magát a szívembe egyetlen pillanat alatt, hogy éreztem, soha többé nem fogom tudni kiengedni onnan.
Így, hogy elkerüljem a lánnyal való találkozást, meg kellett várnom az este végét, legalábbis azt az időpontot, amikor anyám végre egyedül marad, s nem lesz a közelében annyi ember. Tehetetlenül, és meglehetősen elkomorodott hangulatban sétálgattam a terem azon részein, ahol viszonylag magam voltam, mert a többi vendég nagy része a parketten táncolt az előkelő zenére, a maradék pedig csoportokban lézengve beszélgetett az ország politikájáról, Európa helyzetéről.
Elmerengve révedtem továbbra is anyámék társaságára, de immár nagyon távol állhattam tőlük. Egészen belemerültem látványukba, így összerezzentem a hang hallatán, mely megszólított:
- Kisasszony, adja nekem a következő táncot! - lassan fordultam meg, mert kíváncsi voltam, kihez tartozik ez a negédes, csábító hang. Amit pedig aztán láttam, el sem akartam hinni: a katonatiszt állt előttem, meghajolva, egyik kezét nyújtva felém. Az én katonatisztem! El sem akartam hinni, hogy ez a tökéletes pillanat valós. Bizonyítékot akartam arra, hogy nem az álmok világának rabja vagyok-e, s ezt a bizonyítékot meg is kaptam egy érintésbe rejtve.
Egy pukedlizés után kezemet az Övébe helyeztem, mire lassan felegyenesedett. Igézően szürke szemeivel mosolyogva vizslatta arcomat, s csupán egy apró jelzésre várt részemről.
- Örömmel! - feleltem neki, miközben szívem vadul kalapált, s nem akarta abbahagyni. Ő a terem közepére vezetett, a táncoló emberek sokasága közé, majd ügyelve, hogy ne tűnjön udvariatlannak viselkedése, megfogta derekamat, én pedig kezeimet a vállaira helyeztem.
Életemben nem örültem még annyira, mint akkor. Számos dalt végigtáncoltunk az este folyamán, s úgy éreztem, csak mi mozgunk kecsesen a parketten. Mindenki más megszűnt létezni számomra. Ő volt ott, meg én, egymásba kapaszkodva, mintha egyúttal abba a reménybe is kapaszkodnánk, hogy nem a mai az utolsó alkalom, amikor látjuk egymást."
Linda sóhajtva becsukta a naplót, s elmerengve élte át mindazt, amit az imént olvasott. El tudta képzelni, micsoda boldogság lehetett Amélia számára az, hogy a katonája végül megtalálta őt, és táncra hívta az este hátralévő részében.
- Ez aztán... romantikus - Beni reakciója mindössze ennyi volt, de arca vonásain látszott, nagyon is érdekesnek találta a több, mint száz évvel ezelőtt írt bejegyzést.
- Hihetetlen lány lehetett! - áradozott a régi könyv tulajdonosáról Melinda, s a fiú teljes mértékben egyetértett vele.
A naplót ezután Linda visszasüllyesztette a táskába, majd indítványozta, hogy induljanak tovább. A sétányt elhagyva újra egy partszakaszhoz értek, de ezúttal olyan helyre, ahol rajtuk kívül senki nem járt. Kis öbölféle volt, körbevéve nádassal. Keskeny betonút vezetett oda, melyen a két fiatal határozott léptekkel sétált végig. Azt azonban nem vették figyelembe, hogy az aszfalt nem volt végig kiépítve, s egy bizonyos résznél csúszós iszap váltotta azt fel. Így aztán mindketten a földön kötöttek ki, egymásba kapaszkodva a nagy meglepettség közepette, amit ez kiváltott belőlük. Mikor rájöttek, mi történt, egymásra nevettek, s még az sem érdekelte őket, hogy tiszta kosz lett a ruhájuk az esés következtében.
A napjuk hátralévő része csodásan telt. Melinda még azt is elfelejtette, reggel mennyire rossz kedve volt Márk miatt. Az, hogy megoszthatta Benivel a titkát, megkönnyebbülést jelentett számára, mert tudta, hogy bízhat benne, és senkinek nem árulja el, hogy nála van a napló. Ezért aztán a délután folyamán minden gondjáról elfelejtkezve, Linda átadta magát a szórakozásnak, s a pihenésnek, mely ezúttal a fiú közvetlen társaságában jelentkezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése