13. fejezet

Mielőtt belekezdenék a tizenharmadik fejezet megírásába, szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem nektek - Manóval együtt - a kommenteket, a kritikákat, a díjakat, amiket kapunk tőletek, s persze nem utolsó sorban óriási ölelés annak a 20 bloggernek/bloggerinának, akik feliratkoztak az Ezredévnyi Sorsra. El sem tudjuk mondani, mennyire hálásak vagyunk nektek érte, hiszen sokat jelent a támogatásotok.
Éppen ezért nem váratlak benneteket tovább, hadd szóljon a következő fejezet:

"1912. április 11.

 Az ünnepség óta úgy éreztem, tengernyi idő telt el - s mindezt csak azért, mert nem találkoztam azóta Vele. Hiába látogattam minden nap a szállodába abban a reményben, hogy újra megpillanthatom igézően szép szemeit, hallhatom nyugodtságot keltő hangját, esetleg megérinthetem a karját megbizonyosodva arról, mindezt nem csupán álmodom. Érezni akartam Őt a közelemben... De ez sajnos hosszú heteken át nem történt meg. 

 Már a reményt is kezdtem feladni. Szinte teljes mértékben bizonyos voltam abban, hogy osztagával együtt már régen elhagyta a várost, s jelen pillanatban is valahol kiképzésben vesz részt a parancsnokai utasítására. Ha így van, sokáig nem fogom még viszont látni. S igaz ugyan, hogy ez rettenetesen fáj, égeti belülről minden egyes részemet, mégsem szabad magamba temetkeznem bánatom rám nehezedő ólomsúlyától. Éppen ezért határoztam el, hogy nem fogom minden időmet a Napló fölé görnyedve tölteni - noha érzéseimet senki másnak nem vallhatom be -, helyette meglátogatom anyámat, hogy feszült várakozás helyett inkább az ő társaságában teljen el az a végtelennek tűnő idő, mely vasmarokkal szorította a szívemet.

 Egyik ilyen látogatásom alkalmával édesanyámat nem találtam otthon. Állandó szakácsnője árulta el nekem, hogy a szállodában fogja tölteni a délutánt, mert számos rangos ember által rendezett vacsorára hivatalos. Ezzel az információval indult el hát a kocsi a szálló felé az én utasításommal. Anna szokás szerint mellettem ült, ügyelve a kényelmemre és a biztonságomra egyaránt. Kiszállásom alkalmával is karját nyújtotta felém, hogy segíthessen nekem, mivel uszályos szoknyám kissé megnehezítette minden lépésemet. 

- Köszönöm, Anna! - mosolyogtam rá hálásan, amint szilárd talajt értek lábaim. Válasz helyett ő csak aprót biccentett, s csak akkor indult el, amikor én magam is. - Kérlek, gyere mellettem! - szóltam neki, hiszen jó szolgálólány módjára úrnője árnyékában lépdelt. Kérésemet hallva vonakodott ugyan, s arra hivatkozott, tiszteletlenség lenne így tennie, hiszen külső szemmel ez a viselkedés rá nézve megbotránkoztató. Végül azonban unszolásomra engedett, s félve jobb oldalamra állt, hogy immáron velem együtt folytathassa útját a szálloda épülete felé. A kis kerten végighaladva szóba elegyedtem vele, hiszen valamilyen szinten bizalmas barátnőmnek tartottam őt. Sok éve szolgált már engem, s ezt eddig sosem tudtam neki semmivel sem viszonozni. Azt azonban nem akartam, hogy rosszul érezze magát a közelemben, így igyekeztem vele emberi módon bánni - nem úgy, mint ahogyan sokszor anyám tette a sajátjaival.

- Anna, délután kilovagolnék! Szeretném, ha elkísérnél! - tudattam vele legújabb kívánságomat. Kis birtokom egyik részében ugyanis állt egy istálló, benne négy hátassal. Általában küldönceim használták, ha éppen anyámnak kívántam üzenni, s néhanapján én is nyeregbe szálltam, hogy kiélvezhessem a vele járó szabadságot. Megszeppent szolgálóm ezért meglehetősen ijedt tekintettel nézett rám, majd kapta le szégyellősen a pillantását a földre.

- Úrnőm, de hát... - próbált volna ellenkezni, ám én nem hagytam.

- Ne, Anna! Nagyon örülnék neki, ha velem jönnél. Másképpen aligha tudom megköszönni a sok gondoskodást, melyet kaptam tőled, s hűségedet, mellyel régóta szolgálsz engem - úgy tűnt, szavaim hatnak rá, mert eztán beleegyezett kérésembe. 

 Ezidő alatt lassan elértük a szálloda teraszát, ahol emberek sokasága nyüzsgött. Hatalmas, szépen feldíszített asztal állt a márványkövezeten. Körülötte megszámlálhatatlan mennyiségű szék helyezkedett el, s egy-egy ilyen ülőhelyet már el is foglaltak a vacsorára hivatalos vendégek. Közelebb érve megkértem Annát, hogy várjon meg a lépcsőnél, míg én felsétáltam a beszélgető emberek népes társaságához, hogy megkeressem köztük anyámat. Amikor rátaláltam a terasz másik oldalán, éppen egy idősödő, nagyrészt már kopasz úrral beszélgetett. 

- Á, Amélia kedves! - tárta szét előttem két karját, amint meglátott. Illedelmesen pukedliztem előttük, s csak azután viszonoztam édesanyám megkezdett ölelését. - Ő itt a főispán úr, Gaál József! Főispán úr, a lányom, Bánfalvy Amélia! - mutatott be minket egymásnak, mire Gaál József finom mozdulattal szája elé emelte egyik kezemet, s csókot lehelt rá. 

- Örvendek a találkozásnak! Már sokat hallottam Magáról - mosolyodott el a kedves öregúr, s be kellett vallanom magamnak, nagyon szimpatikusnak találtam. Valahogyan a Gaál család tagjainak volt egyfajta kedves, megnyerő kisugárzása, mely rokonszenvessé tette őket. Még Rozáliát is, bármennyire fájt, ahogyan a bál estéjén a katonatisztemre nézett.

- Én is nagyon örvendek! Édesanyám is rengeteget mesélt már Önről - biccentettem bájos mosolyom kíséretében, ám mielőtt bármit is felelhetett volna a főispán úr, Anna sietett oda hozzánk. Illemtudóan meghajolt előttünk, majd egy borítékkal a kezében fordult hozzám:

- Úrnőm, ezt most hozta egy idegen kocsis. A címzett helyén Maga szerepel - nyújtotta át nekem a levelet, s én elnézést kérve anyáméktól félrevonultam, oldalamon Annával, hogy egy nyugodtabb helyen kíváncsiságtól fűtve nyithassam fel a papírost:

"Úgy érzem, menny és pokol közt járok, ítéletre várva. Meddig fog ez vajon tartani? Amikor meglátom csodás arcodat, a mennyek kapuja megnyílik előttem, és a határtalan boldogság hatalmába kerít, míg távollétedben a pokolnak tüze izzítja bensőmet. Most is lángolok, éget a sorsnak vesszőcsapása."

 Könnyes szemmel olvastam el újra és újra a sorokat, s mikor Annának megmutattam, őt is melegség járta át, mely arcán megjelenő kedves mosolyából tükröződött vissza. Gyönyörű szavak voltak, egytől egyig. S nekem szóltak. Bár tudtam volna, ki írta őket, ki volt az a drága lélek, aki tollat ragadott, hogy mindazt, ami szívét nyomja, egy nekem küldött levélben írja ki! 

- Mit mondott a kocsis, ki küldte a borítékot? - fordultam izgatottan szolgálómhoz, s legbelül reménykedtem benne, hogy a katonatisztemtől jött, aki ugyanúgy szeret engem, ahogyan én szeretem őt.

- Varga Szabolcs, azt hiszem, de nekem nem árul el sokat a név, Úrnőm - felelte készségesen Anna, de én ezáltal bizonyosabb voltam előbbi felröppenő gondolatomban. Éreztem, hogy Ő intézte hozzám ezen sorokat, biztosan tudtam. A szürke szempár gazdája, Varga Szabolcs. Az én katonatisztem! 

 Fejemben akaratlanul is megfogalmazódott egy válaszlevél a számára, melyet azonban nem adhattam senki tudtára. A köztünk lévő rangkülönbség miatt ugyanis nem táplálhattam volna semmiféle érzelmet iránta. Soraim azonban őszintén csengtek, s ha már más nem is tudhatott róla, legalább magamnak bizonygattam vágyakozó érzéseimet:

"Ha velem vagy, szívem úgy remeg!

Ha nem vagy itt, mindig szenvedek.

Ez valami édes, mégis fájó,

Melyet nem mondhat el ez a pár szó."

- Édes Istenem, ezt nevezem szerelemnek! - Melinda elérzékenyülve kapta szája elé egyik kezét. 

- Mit mondtál? - Angi kérdőn nézett fel rá, miközben szemeivel a monitort pásztázta. Éppen a recepciós pultban ültek mindketten, s mivel semmi dolguk nem volt jelen pillanatban, Meli a naplót olvasgatta, mint általában, "munkatársa" pedig aknakeresőzött a számítógépen. 

- Semmit, semmit! - intette le gyorsan, hiszen egészen megfeledkezett az őt körülölelő valóságról. Totálisan beletemetkezett Lia sorainak olvasásába, melyek annyira meghatották őt, hogy legszívesebben örömkiáltásokban tört volna ki - ám valószínűleg ezt sem Angi, sem pedig a pult közelében ücsörgő nyugdíjas pár nem díjazta volna. A nő nem is kérdezősködött ezután, gondolta, csak valami gyermekes ábránd lehet az oka annak, hogy fiatal tanítványa motyog az orra alatt.
 A délelőtti órák ezen elfoglaltságok mellett hamar elrepültek, így egy órakor Angi elengedte Melindát, hogy ebédelhessen valamit. A lány hálás tekintetet vetett a recepciósra, majd sietve az ebédlőbe ment, ahol a konyha bejáratánál bekukkantott a másik helyiségbe. Orrát mennyei illatok csapták meg, rögtön össze is futott a nyál a szájában, ahogyan belélegezte azokat.
- Meli, mit csinálsz? - hallotta meg hirtelen maga mögött az apja hangját, így azonnal megpördült, és szabadkozva emelte maga elé a kezeit.
- Éhezem, drága jó apám, ráadásul csábítanak az illatok is - vallotta be neki, s szavain Andrásnak mosolyognia kellett. Az ő érett, felnőtt lánya, aki képtelen huzamosabb ideig komolyan viselkedni.
- Akkor ülj le, szólok egy pincérnek, hogy vigye ki az ebédedet, úgyis a konyhába indultam! - javasolta neki, a lány pedig rábólintva már kereste is magának a helyet, ahová le tud ülni.
 Szerencsére nem voltak valami sokan az ebédlőben ebben az időben. Általában vagy előbb jönnek, vagy később, de a köztes intervallumot kevesen használják csak ki. Linda lopva körülnézett a sarokból, ahová befészkelte magát, de semmi különöset nem vett észre a teremben. Szemei aztán megakadtak egy tökéletesen idealizált három tagú családon: Olívia és szülei tőle nem messze foglaltak helyet, s már javában a levesüket ették. Melindát valamiért rossz érzés fogta el, amint a szőke lányra nézett. Tökéletesen szépnek találta, semmi hibát nem vélt benne felfedezni. A selymes bőre, a csillogó szemei, dús, szőke hajkoronája, kecses alakja, bájos nevetése. Bár ez utóbbi gyakran idegesítette Melit, főként, amikor Márknak csilingelt Olívia varázsosnak tűnő hangja.
- Jó étvágyat! - gondolataiból egy sürgölődő pincér zökkentette ki, aki egy profi mozdulattal tette le elé a hatalmas adag töltött csirkét. Linda udvariasan megköszönte, majd hozzálátott az evéshez. Kereken húsz perc múlva végzett is vele, így indult is vissza a recepcióra dolgozni. A délután nagy részét itt töltötte el, de Angi volt olyan kedves, hogy hat órakor elengedte őt, mondván, töltsön egy kis időt a barátaival is.
- Köszönöm! - hálálkodott neki Melinda, majd boldogan felkapta a naplót és a táskáját, hogy a szobájába siessen velük. Ott elrakta őket a szokott helyére, majd elindult, hogy bekopogjon Bettihez. Hátha már a lány is szabad, s tudnak közös programot csinálni. Válasz azonban nem érkezett a szobából, így Linda egyedül ment le a partra. Tudta, hogy Beninek muszáj főznie, Márk pedig elvitt golfozni a közelbe egy nyugdíjas csoportot, ezért biztosra vette, őt sem fogja mostanság látni. Nagy meglepetésére azonban a fiú ott állt az épület bejáratánál, s mikor észrevette barátnőjét, boldog mosollyal az arcán kapta karjai közé.
- Jézus Isten, Márk! - kiáltott fel örömében a lány, majd forró csókot lehelt a fiú ajkaira, aki mohón viszonozta azt. - Van kedved lemenni a partra? - kérdezte suttogva, miközben végig barátja szemeibe nézett. Márk mosolyogva bólintott, összekulcsolta az ujjaikat, s így indultak útnak.
 A partszakaszra érve kerestek maguknak egy nyugodt helyet, melyet egy óriási fűzfa árnyékában álló padon találtak meg. Ide ültek le, szemben a vízzel, továbbra is egymás kezét fogva. Linda ráhajtotta fejét Márk vállaira, s mélyen beszívta a fiú illatát. Ez valahogyan biztonságot keltett benne, egyszerűen imádta, ha egy kis időt vele tudott tölteni. A veszekedés után pláne minden percet jobban díjazott, mert tudta: nem akarja elveszíteni ezt a srácot, ahhoz túlságosan szereti.
 Csendben ültek egymás mellett, élvezték a másikkal töltött pillanatokat, s közben némán pásztázták a partot. A strandon nem sokan voltak már, főként néhány velük egykorú fiatal fürdött a tó vizében, plusz néhány család heverészett a napágyakon, törölközőkön, közvetlenül a víz mellett. Linda akkor vette csak észre Betti szüleit és Barnit, ahogyan a stég közelében kártyáznak.
- Nézd, az ott Betti családja! - mutatta Márknak a harsányan nevetgélő szülőket, s a pajkos, nővéréhez hasonló mosolyú kisfiút.
- Jó fejnek tűnnek! - állapította meg mosolyogva barátja. Hiába okolta Lindát azért, hogy kevesebb időt töltenek egymással, tudta, ő is hibás valamennyire a dologban, hiszen nem volt tekintettel a lány új barátaira, akik sokkal boldogabb emberré tették Melindát, mint amilyen korábban volt, s ezért nem tudott elég hálás lenni nekik.
- Azok is! - bólogatott hevesen Meli. Egy fél perc múlva aztán észrevették Bettit is, ahogyan mosolyogva a stég felé úszik, s annak oldalán kiszáll a vízből a partra. Egy törölközőt kérve a szüleitől megszárította magát, vizes hajába pedig csak beletúrt. Gondolta, az majd úgyis szikkad magától. Szárítkozása közben észrevette, hogy egy szerelmes pár bámulja őt, s mikor meglátta, kik azok, mosolya egyenesen vigyorrá változott kedves arcán. Futólépésben sietett a padon ülő Lindához és Márkhoz, akik helyet szorítottak neki maguk mellett.
- Milyen a víz? - kérdezte tőle Márk, aki nagyon hajlott afelé, hogy fürödjön egyet a tóban. Egészen kimerítő napja volt az idősekkel, jól esett volna neki egy kis pihenés.
- Hű, hát az valami isteni jó! - áradozott Betti.
- Remek, akkor naplemente után csobbanok egyet - határozta el a srác. - Te is jössz, Kicsim? - fordult aztán Melindához, aki mosolyogva bólintott.
- Ki nem hagynám! - tette még hozzá, majd arcon csókolta barátját.
- Betti, csatlakozol hozzánk te is sötétedéskor? - Márk udvariasan viselkedett a lánnyal, nem feledkezett meg róla. Tudta, hogy Linda szeretné őket jóban látni, így megpróbált hozzászokni a gondolathoz: osztoznia kell barátnőjén másokkal is.
- Abban az esetben, ha nem zavarok, természetesen - egyezett bele ő is, majd elnézést kért, s felállt a padról. A szobájába akart menni, hogy megszárítsa a haját, mert később már nem tervezte összevizezni. - Ó, még valami! - torpant meg induláskor. - Benit is lehívhatom? Biztos neki is jól jönne a pihenés! - vetette fel az ötletet, Linda pedig rábólintott. Márknak ugyan ez kevésbé tetszett, de beletörődött barátnője döntésébe.
 Mire a partszakasz lassan kiürült, már kilenc óra is lehetett. A Nap már jócskán lemenőben volt, halvány fényei aranyhidat vetettek a víz sima tükrére. Márk és Meli megbabonázva nézték a szépséges jelenetet, s úgy érezték, ennél aligha lehetnének boldogabbak, hiszen most itt ültek, kettesben, egymás karjaiba zárva. Az idillt Betti érkezése zavarta meg, aki teljes harci díszben készen állt az úszásra. A szerelmes pár kelletlenül feltápászkodott a padról. Márk elkezdte levenni a felsőjét, mire Melinda meglepődve rászólt:
- Mit csinálsz? Nem kéne átvenni a fürdőnadrágodat? - kérdezte tőle szemrehányóan, mert azt hitte, a fiú egy szál boxerben akar majd a vízbe gázolni.
- Nyugi, cica, már reggel óta a fürdőgatyám van rajtam! - kacsintott rá szívdöglesztő mosolya mellett barátnőjére, aki erre felnevetett.
- Akkor jó! Rajtam viszont nincs bikini, úgyhogy öt perc múlva jövök - adta a tudtukra, s már ott sem volt. Sietős léptekkel haladt a szálloda felé, hogy átöltözhessen végre, amikor is meglátta a közeledő Benit.
- Szia! - mosolygott rá a fiú, s Linda viszonozta kedvességét. - Betti lehívott éjszakai fürdőzni, remélem, nem gond! - szabadkozott.
- Dehogyis, nagyon jó ötletnek tartom! - helyeselt Meli, majd mielőtt még bármit szólhatott volna valamelyikük, egy ismerős, ámde kellemetlen hang csapta meg a fülüket a hátuk mögül.
- Éjszakai fürdőzés? Nem bánjátok, ha én is csatlakozom? - mindketten egy emberként fordultak Olívia felé. A szőke szépség ezerwattos mosollyal az arcán fürkészte őket, s olyan idétlenül dobálgatta magát Beni előtt, mint egy igazi liba. Linda természetesen minden porcikájával tiltakozott volna a bugyuta ötlet ellen, de egy hosszú pillanatig szinte hang is alig jött ki a torkán, s ez elég volt ahhoz, hogy a naiv fiú bedőljön a kis boszorkánynak:
- Dehogy, miért is ne? - eresztett meg egy laza mosolyt felé, mire Olívia mellé lépett, átfogta egyik izmos karját a kezével, és elkezdte maga után húzni a part felé, mit sem törődve a földbe gyökerezett lábú Melindával, aki a száját tátva meredt utánuk.
- Ezt nem hiszem el... - motyogta mérgesen. Nagyon dühös volt a lányra, aki úgy csavarta ujjai köré az összes fiút a parton, mintha csak gumicukrok volnának. Először Márk, most meg Beni. Nem! Ezt nem hagyhatja neki! Ideje lenne végre, hogy móresre tanítsa ezt a lányt. S már tudta is, kihez fog segítségért fordulni...