Sziasztok! Kis késéssel ugyan, de meghoztuk a legújabb fejezetet. Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket. Amennyiben igen, kérünk benneteket, hogy legalább egy hozzászólással jelezzétek, érdemes-e egyáltalán folytatni a blogot, hiszen jó ideje nem kaptunk visszajelzést. Előre is köszönjük a kommenteket, kritikákat, bármit, amit kapunk tőletek. A 15. fejezethez pedig jó olvasást kívánok!
Melinda egyetlen szabadnapját, a vasárnapot ágyban fetrengéssel indította. Tegnap este sokáig kellett segítenie anyjának a szálló ügyeinek intézésében, így már csak annyira volt ideje, hogy zombi módjára ledőljön aludni, amint a szobájába ér. Délelőtt tizenegyig éppen ezért fel sem kelt a puha párnák és paplanok társaságából. Vele ellentétben Márk, akinek közismerten lételeme a mozgás, már kora reggel felöltözött, és kocogni indult a partra.
Hét óra tájt a Nap még nem tűzött annyira erősen, így élvezte az időt is a kellemesen szép táj nyújtotta környezetben. Olykor látta a hattyú családokat, amint fürge mozdulatokkal befelé úsznak a nádasba tudván, hogy a strand megnyitása után a fürdő emberek miatt nem lehetnek nyugalomban. A fiú éppen ennél a partrésznél járt, amikor valaki hátulról megkocogtatta a vállát. Olívia volt az.
- Jó reggelt! - mosolygott rá szélesen a lány, s közben felvette a Márk által diktált tempót. A srác nem állt meg, csak egy gyors pillantást vetett az edzőruhában mellette futó szállodavendégre.
- Szép reggelt neked is! - köszönt vissza illedelmesen, majd - a csend elkerülése végett - beszédbe elegyedett vele: - Ilyen korán talpon vagy? - kérdezte, mert ezelőtt még soha nem találkozott olyas valakivel, aki a nyaralásán a nap kezdetét alvás helyett kocogással töltené.
- Csak mint te! - felelte Olívia. - Formában szeretném tartani magamat. Tudod, pompom lány vagyok, emellett a suli legjobb tornásza is. Az edzéseket nyáron sem hanyagolhatom el - magyarázta.
- Valóban? Szuper, hogy ennyi mindent sportolsz - bólogatott elismerően Márk, s közben lassabb tempót vett fel, hogy a beszélgetés miatt ne fájduljon meg egyikük oldala sem.
- Ez még nem minden! - jegyezte meg büszkén a lány. - Hét évig versenyszerűen úsztam, és önvédelmi leckéket is vettem egy ideig. Sosem tudhatod, mikor kell megvédened magadat - vonta meg a vállát, a fiú pedig elképedt.
- Ezt nevezem! - szólni sem tudott meglepetésében. Imponált neki, hogy egy lány ennyire törődik az egészségével és a testével. Már Melindát is rá akarta venni néhányszor, hogy fogjon bele valami sportba, de a lány mindig arra hivatkozott, hogy a tanulás mellett nincs rá ideje.
- Köszönöm! - nevetett fel elégedetten Olívia, majd pillanatnyi csend telepedett közéjük.
Kényelmesen, ruganyos léptekkel futották végig a strand hosszú partszakaszát. Amint elértek a terület végét jelző zöld kerítésig, megálltak pihenni a víz mellett álló korlátnál.
- Márk? - Olívia arcán jól kivehető volt a gondterheltség jele, mikor a fiúhoz szólt, aki kíváncsi tekintettel fordította felé a fejét. - Mondani szeretnék valamit, de nem is tudom, hogy kezdjek bele... - harapott alsó ajkába.
- Hát, mondd nyugodtan! - biztatta őt némi érdeklődéssel a hangjában.
- Azt hiszem, Melinda nem szeret téged - bökte ki végül, szinte könyörtelenül, mire Márk szemei elkerekedtek. Hirtelen nem tudta, mit mondjon, és eléggé abszurdnak találta a helyzetet.
- Tessék? Ezt meg... honnan veszed? - értetlenkedett, ám továbbra is azon kattogott az agya, amit a lány az imént ennyire magabiztosan kijelentett.
- Beleolvastam a naplójába. Vagyis, amikor leesett a földre, pont ott nyílt ki, ahol arról írt, nem szerelmes beléd, és véget akar vetni a kapcsolatotoknak - magyarázta Olívia, s levegőt is alig vett közben.
Márk arcán először a döbbenet látszott, majd ezt fokozatosan felváltotta a megkönnyebbülés.
- Ó, azt hiszem, az nem az ő naplója volt! - csóválta meg a fejét, majd egy halvány mosolyt is megengedett magának. Most a lányon volt a sor, ami az értetlen tekintetet illette.
- Nem az övé? Na de nála volt, a kezében. A saját szememmel láttam! - bizonygatta hevesen gesztikulálva.
- Linda nem vezet naplót, az egy régi kacat, amit nemrég talált a szálloda pincéjében - világosította fel őt a fiú.
- Régi kacat? Ha nem az övé, miért olvasgatja? - kérdezte Olívia, s valójában nagyon is kíváncsi volt arra, kié lehet az az ósdi, szétesőfélben lévő napló. Elhatározta, hogy amint alkalma nyílik rá, valahogyan megszerzi, és beleolvas ő is.
- Nem tudom. Neki ez az edzése, nekünk a futás - mosolygott rá Márk, és szinte már el is felejtette, pár perce még mennyire meg volt ijedve a lány szavai hallatán.
Egy kis pihenés elteltével visszafelé is lekocogták a hosszú távot, így megkönnyebbülve sóhajtottak fel, amikor meglátták, hogy a szálloda bárja már nyitva van. Rögtön leültek az egyik asztalhoz, és rendeltek maguknak egy kis frissítőt.
Miközben az italra vártak, Linda már a szobájában öltözködött. Lenge ruhát vett fel, tekintettel a kinti, meleg, napsütéses időre. Úgy gondolta, reggeli előtt még olvas egy keveset a naplóból, hiszen egy rövid ideje már nem nézett bele, és nagyon kíváncsi volt, hogyan folytatódik Amélia története. Kényelmes pózban elhasalt az ágyon, kezébe vette a régi könyvecskét, s felcsapta ott, ahol a legutóbb tartott benne:
"1912. április 17.
Elhatároztam, hogy üzenek Neki. Legutóbb nem volt bátorságom papírra vetni a levelére válaszul megformált versemet, így most nem akartam vesztegetni az időmet bizonytalanságommal. Papírt és pennát ragadtam, s annak reményében körmöltem rá szívből jövő soraimat, hogy irományom majd eljuthat hozzá:
- Jó reggelt! - mosolygott rá szélesen a lány, s közben felvette a Márk által diktált tempót. A srác nem állt meg, csak egy gyors pillantást vetett az edzőruhában mellette futó szállodavendégre.
- Szép reggelt neked is! - köszönt vissza illedelmesen, majd - a csend elkerülése végett - beszédbe elegyedett vele: - Ilyen korán talpon vagy? - kérdezte, mert ezelőtt még soha nem találkozott olyas valakivel, aki a nyaralásán a nap kezdetét alvás helyett kocogással töltené.
- Csak mint te! - felelte Olívia. - Formában szeretném tartani magamat. Tudod, pompom lány vagyok, emellett a suli legjobb tornásza is. Az edzéseket nyáron sem hanyagolhatom el - magyarázta.
- Valóban? Szuper, hogy ennyi mindent sportolsz - bólogatott elismerően Márk, s közben lassabb tempót vett fel, hogy a beszélgetés miatt ne fájduljon meg egyikük oldala sem.
- Ez még nem minden! - jegyezte meg büszkén a lány. - Hét évig versenyszerűen úsztam, és önvédelmi leckéket is vettem egy ideig. Sosem tudhatod, mikor kell megvédened magadat - vonta meg a vállát, a fiú pedig elképedt.
- Ezt nevezem! - szólni sem tudott meglepetésében. Imponált neki, hogy egy lány ennyire törődik az egészségével és a testével. Már Melindát is rá akarta venni néhányszor, hogy fogjon bele valami sportba, de a lány mindig arra hivatkozott, hogy a tanulás mellett nincs rá ideje.
- Köszönöm! - nevetett fel elégedetten Olívia, majd pillanatnyi csend telepedett közéjük.
Kényelmesen, ruganyos léptekkel futották végig a strand hosszú partszakaszát. Amint elértek a terület végét jelző zöld kerítésig, megálltak pihenni a víz mellett álló korlátnál.
- Márk? - Olívia arcán jól kivehető volt a gondterheltség jele, mikor a fiúhoz szólt, aki kíváncsi tekintettel fordította felé a fejét. - Mondani szeretnék valamit, de nem is tudom, hogy kezdjek bele... - harapott alsó ajkába.
- Hát, mondd nyugodtan! - biztatta őt némi érdeklődéssel a hangjában.
- Azt hiszem, Melinda nem szeret téged - bökte ki végül, szinte könyörtelenül, mire Márk szemei elkerekedtek. Hirtelen nem tudta, mit mondjon, és eléggé abszurdnak találta a helyzetet.
- Tessék? Ezt meg... honnan veszed? - értetlenkedett, ám továbbra is azon kattogott az agya, amit a lány az imént ennyire magabiztosan kijelentett.
- Beleolvastam a naplójába. Vagyis, amikor leesett a földre, pont ott nyílt ki, ahol arról írt, nem szerelmes beléd, és véget akar vetni a kapcsolatotoknak - magyarázta Olívia, s levegőt is alig vett közben.
Márk arcán először a döbbenet látszott, majd ezt fokozatosan felváltotta a megkönnyebbülés.
- Ó, azt hiszem, az nem az ő naplója volt! - csóválta meg a fejét, majd egy halvány mosolyt is megengedett magának. Most a lányon volt a sor, ami az értetlen tekintetet illette.
- Nem az övé? Na de nála volt, a kezében. A saját szememmel láttam! - bizonygatta hevesen gesztikulálva.
- Linda nem vezet naplót, az egy régi kacat, amit nemrég talált a szálloda pincéjében - világosította fel őt a fiú.
- Régi kacat? Ha nem az övé, miért olvasgatja? - kérdezte Olívia, s valójában nagyon is kíváncsi volt arra, kié lehet az az ósdi, szétesőfélben lévő napló. Elhatározta, hogy amint alkalma nyílik rá, valahogyan megszerzi, és beleolvas ő is.
- Nem tudom. Neki ez az edzése, nekünk a futás - mosolygott rá Márk, és szinte már el is felejtette, pár perce még mennyire meg volt ijedve a lány szavai hallatán.
Egy kis pihenés elteltével visszafelé is lekocogták a hosszú távot, így megkönnyebbülve sóhajtottak fel, amikor meglátták, hogy a szálloda bárja már nyitva van. Rögtön leültek az egyik asztalhoz, és rendeltek maguknak egy kis frissítőt.
Miközben az italra vártak, Linda már a szobájában öltözködött. Lenge ruhát vett fel, tekintettel a kinti, meleg, napsütéses időre. Úgy gondolta, reggeli előtt még olvas egy keveset a naplóból, hiszen egy rövid ideje már nem nézett bele, és nagyon kíváncsi volt, hogyan folytatódik Amélia története. Kényelmes pózban elhasalt az ágyon, kezébe vette a régi könyvecskét, s felcsapta ott, ahol a legutóbb tartott benne:
"1912. április 17.
Elhatároztam, hogy üzenek Neki. Legutóbb nem volt bátorságom papírra vetni a levelére válaszul megformált versemet, így most nem akartam vesztegetni az időmet bizonytalanságommal. Papírt és pennát ragadtam, s annak reményében körmöltem rá szívből jövő soraimat, hogy irományom majd eljuthat hozzá:
"Ha ajkaid vágynak szenvedélyes csókra,
gondolj reám, kérlek, ki ezt a pár sort írta.
Akármilyen távol is vagyok most tőled,
szívem minden percben álmodik felőled."
A lap alját gyöngybetűkkel írtam alá, majd óvatosan összehajtottam azt, hogy borítékba tegyem. Lepecsételve ráfirkantottam a katonám nevét, majd szóltam Annának, hogy fáradjon be a hálószobámba.
- Miben lehetek a segítségére? - pukedlizett szolgálatra készen, mire íróasztalomtól felálltam, elé sétáltam, és apró kezeibe nyomtam a szépen lezárt borítékot.
- Anna, szeretném, ha megkeresnéd azt a futárt, aki néhány napja átnyújtotta neked azt a levelet. Add át neki ezt, és mondd meg, hogy juttassa el Varga Szabolcsnak! - kértem bizalmasan tőle, ő pedig kérdezés nélkül bólintott, és már el is hagyta a helyiséget. Néhány perc múlva azonban, miközben én sóhajtozva meredtem ki a boltíves ablakon, vissza is tért.
- Elnézést, Úrnőm, de az Édesanyja van itt látogatóban! Az ebédlőben várja önt - közölte velem, majd bólintásomra már ment is a dolgára.
Én kissé meglepődve a hír hallatán, ám boldog mosollyal az arcomon léptem a tágas terembe, ahol anyám valóban ott ült, egyik kényelmes, kipárnázott széken a sarokban. Mellette egyik cselédlánya állt, leszegett fejjel. Meglátva őt reméltem, hogy én nem fogok hasonlóképpen sakkban tartani Annát az évek múltán. Ő több volt nekem egy egyszerű szolgálónál. Barátnőm és bizalmasom volt, aki ha nem lenne, valószínű elkeseredetten és reményvesztetten élnék ebben a nagy házban.
- Anyám, Isten hozott! - pukedliztem előtte, ahogyan az illem kívánta. Ő halványan rám mosolygott, majd intett nekem, hogy foglaljak helyet mellette az egyik széken. Így is tettem. Kényelembe helyeztem magamat, s miközben ő belekezdett mondandójába, én a szoknyám ráncait simítottam ki az ölemben.
- Drága Améliám! Nagyon fontos és halaszthatatlan beszédem van veled - kezdte. - Mint tudod, meséltem már neked a Gaál család befolyásosságáról és hírnevéről. De amellett, hogy nemes emberek, még kedvesek és nagylelkűek is, egytől egyig arany emberek - áradozott róluk. Mostanság túl sokat beszélt arról a családról, ám okát nem értettem. Egészen a mai napig. - A főispán úrral beszélgetve a minap arra gondoltunk, mivel jó magad is eladósorban vagy, az ő fia pedig feleséget keres, talán összeházasíthatnánk benneteket - ezen szavakra kaptam csak fel a fejemet. Ijedt tekintettel meredtem szülőanyámra, és legszívesebben minden porcikámmal ellenkeztem volna szavai ellen, de az illem és a visszafogott természetem nem engedték ezt. - Tudom, váratlanul ér ez most téged, drágám, de idővel hozzászoksz a gondolathoz. Endre úrfi egy fess fiatalember, aki valószínűleg a tenyerén hordozna téged. Gondolj csak bele! Mellette gond nélkül élhetnél, hiszen eltartana, mint asszonyát, s ha még gyerekekkel is megajándékozod, nagyon boldog életetek lesz - magyarázta, és mintha valamiféle választ várt volna tőlem.
Én azonban nem szólaltam meg. Félő volt, éles szavaimmal, melyek mondatokká kezdtek formálódni fejemben, megbántanám őt, ami nem állt szándékomban. Noha ötlete nagyon is ellenemre volt, mégis az édesanyám, akivel szemben tiszteletet kell mutatnom. Jelen pillanatban azonban ez nagyon nehezemre esett. Miért határoz az életemről az én tudtom nélkül? Saját sorsomat magamnak kell alakítanom, legalábbis ebben a tudatban voltam egészen idáig. Most azonban, mint kiderült, nincs beleszólásom a dologba. Anyám úgy beszélt, mintha az én véleményemre is kíváncsi volna, ám ismertem már annyira őt, hogy tudjam, bármit mondok is, a végén az ő akarata fog érvényesülni. Tehát akár tetszett nekem, akár nem, hozzá kellett mennem Gaál Endréhez."
Melinda elbűvölten, még a napló sorainak hatása alatt állva csukta be a kis könyvet, hiszen az egész napot mégsem akarta a szobában gubbasztva tölteni. Amit pedig olvasott, meg szerette volna osztani Bettivel és Benivel, akik szívesen hallgatták, ha Amélia történeteiről mesélt nekik. A mostani napló bejegyzés pedig érdekes érzelmeket váltott ki belőle: az elején, amikor a lány versét olvasta, vele együtt mosolygott és örült annak, hogy a szerelem tüze ég a lelkében. Ezzel szemben a végén egyenesen megdöbbent a kényszerházasság tudatától, s mélységes szomorúság vette át önfeledt boldogsága helyét. Elképzelte, mennyire rossz lehet Liának, amiért belekényszerítik egy olyan dologba, ami ellen tiltakozik. Legfőképpen egy házasságba, ami jó esetben egy örök életre szól. Olyan párt kellene találnia magának, akit tiszta szívéből szeret, mondjuk a katonát, Varga Szabolcsot. Ehelyett le kell élnie az életét valakivel, akit még csak nem is szeret, a főispán fiával. Nem volt egy fair húzás az édesanyjától, hogy ezt kitervelte.
Továbbra is a napló sorain gondolkodva hagyta el a szobáját, hogy Betti keresésére induljon. Őt azonban sehol sem találta, noha megnézte a szobájában, az ebédlőben, a strandon, sőt, még Benit is megkérdezte, aki az egyetlen vasárnap is dolgozó személy volt a fiatalok közül. Ennivalóval ugyanis akkor is el kellett látni a vendégeket.
- Sajnos gőzöm sincs, hol van. Ma még nem is láttam, ami furcsa, mert általában rám telepszik, és kacér pillantásokkal illet - magyarázta mosolyogva a srác, miközben egyik kezében tányérokkal egyensúlyozott. Linda ezt hallva felkacagott, majd elbúcsúzott tőle, hiszen látta, mennyi dolga van jelenleg a fiúnak.
Az expedíciót tovább folytatta, mégpedig a hotel teraszának bárjánál. Remélte, hogy Imi, aki gyakorlatilag itt minden érkező és távozó vendéget lát, tudja, hol van a barátnője. Nagy meglepetésére azonban a fiút nem találta ott, talán szabadnapos, gondolta. Ellenben Márkot és Olíviát igen, akik egy asztalnál ülve cseverésztek, miközben egy-egy finom koktélt szürcsölgettek.
Linda kissé felbőszült idegállapotban lépett oda hozzájuk, és mosolyt erőltetve az arcára ült le egy harmadik, üres székre.
- Sziasztok! - köszönt nekik, majd Márk felé fordult, aki lágy csókot lehelt barátnője ajkaira. Amikor reggel elment futni, a lány még édesdeden aludt, s nem volt szíve felkelteni őt.
- Helló! - Olívia mű-vigyorral nyugtázta Meli jelenlétét, akit kissé zavart, hogy a beképzelt szöszi ennyire kedvesen viselkedik vele, legalábbis látszólag. - Te miért nem szoktál reggelente Márkkal kocogni? - kérdezte azonnal, s mintha tovább szerette volna húzni Linda agyát, aki egyébként sem volt annyira nyugodt állapotban.
- Reggelente még alszom - közölte vele kissé gúnyos hanglejtéssel, majd a barátjához fordult: - Szívi, nem tudod, hol van Betti? Őt keresem már egy órája - remélte, hogy Márk tud neki segíteni.
- Azt láttuk, hogy Imivel ment le a strandra, még egy-két órája, de hogy merre járnak most, arról sajnos fogalmam sincsen - hangzott a válasz, amint a lány igencsak meglepődött. Betti és Imi? Erre nem számított. Kíváncsi volt, mit csinálnak ketten a strandon, tekintve, hogy nem látta őket a parton.
- Azt hiszem, nagyon egymásra kattantak - nevetett fel Olívia, Linda pedig amolyan "téged senki sem kérdezett" pillantással meredt rá.
- Valóban? - idegesen mosolyodott el, hiszen így a terve romba dőlni látszott. Azt remélte, Imi majd Olíviának fogja csapni a szelet, nem pedig legjobb barátnőjének. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a szőke barbie baba továbbra sem fog leszállni Márkról és Beniről.
- Bizony - bólintott ajkába harapva a lány. - Ha jól láttam, a stégnél hiányzik az egyik vízibicikli. Talán kimentek vele a tóra - jegyezte meg sejtelmesen.
Ezután néhány percig még ücsörögtek, néha-néha beszélgettek is egymással, ám utána Olívia nyújtózkodva felállt, s közölte, hogy neki most mennie kell, mert találkozik a szüleivel.
- Végre kettesben lehetünk! - hajtotta a fejét Márk vállára Melinda, amint a szöszi egyedül hagyta őket. A fiú átkarolta barátnőjét, s gyengéd csókot nyomott a feje búbjára.
- Képzeld, Olívia kitalálta, hogy te nem szeretsz engem, és szakítani akarsz velem - közölte egy váratlan pillanatban a srác, mire Linda gyors mozdulattal bújt ki az öleléséből, hogy felé fordulhasson, s értetlen szemeket mereszthessen rá. - Valamelyik nap látta a napló egyik bejegyzését, és azt szűrte le belőle, hogy tuti a tied - magyarázta, a lány száját pedig megkönnyebbült sóhaj hagyta el.
- Jézusom, a szívbajt hoztad rám! - mosolyodott el aztán. - Olívia pedig menjen a fenébe, hogy kavarja a dolgokat köztünk! - közölte aztán durcásan, s ezt látva Márk felkacagott, majd puszit adott Meli arcára, aki ettől mintha kissé megenyhült volna.
- Egyébként képzeld, mit olvastam ma reggel abban a naplóban. A lány, akié volt... - kezdett bele a mesélésbe, hiszen valakinek már el akarta mondani, mi nyomja a lelkét, ám a fiú közbevágott.
- Szívem, mondtam, hogy nem érdekel engem az a flancos napló, sem pedig, hogy mit ír benne egy száz évvel ezelőtt élt csaj, aki a napokban valószínűleg a föld alatt rothad valahol - húzta el a száját Márk, Lindát pedig kissé bántóan érték a szavai.
- Jó, nem baj, majd elmesélem Bettinek - vonta meg a vállát.
- Helyes! Én most lezuhanyzom, aztán délután elmehetnénk valahova sétálni - állt fel a fiú ültéből, majd meg sem várva Meli válaszát, magára hagyta szomorúan gubbasztó barátnőjét az asztalnál.
Melinda nem akarta elhinni még most sem, hogy Márkot ennyire nem érdekli a napló, vagy az, amit a lány mesél neki róla. Ő mindig meghallgatja az unalmas beszámolóit a legújabb sporthírekről, anélkül, hogy közbevágna, vagy leintené. Tudta jól, hogy teljesen különböző emberek ők ketten, mégis szerette volna hinni, hogy egy nap majd áradozhat neki Bánfalvy Amélia történeteiről. Egy napon, majd talán. De ennek nem most jött el az ideje.
- Végre kettesben lehetünk! - hajtotta a fejét Márk vállára Melinda, amint a szöszi egyedül hagyta őket. A fiú átkarolta barátnőjét, s gyengéd csókot nyomott a feje búbjára.
- Képzeld, Olívia kitalálta, hogy te nem szeretsz engem, és szakítani akarsz velem - közölte egy váratlan pillanatban a srác, mire Linda gyors mozdulattal bújt ki az öleléséből, hogy felé fordulhasson, s értetlen szemeket mereszthessen rá. - Valamelyik nap látta a napló egyik bejegyzését, és azt szűrte le belőle, hogy tuti a tied - magyarázta, a lány száját pedig megkönnyebbült sóhaj hagyta el.
- Jézusom, a szívbajt hoztad rám! - mosolyodott el aztán. - Olívia pedig menjen a fenébe, hogy kavarja a dolgokat köztünk! - közölte aztán durcásan, s ezt látva Márk felkacagott, majd puszit adott Meli arcára, aki ettől mintha kissé megenyhült volna.
- Egyébként képzeld, mit olvastam ma reggel abban a naplóban. A lány, akié volt... - kezdett bele a mesélésbe, hiszen valakinek már el akarta mondani, mi nyomja a lelkét, ám a fiú közbevágott.
- Szívem, mondtam, hogy nem érdekel engem az a flancos napló, sem pedig, hogy mit ír benne egy száz évvel ezelőtt élt csaj, aki a napokban valószínűleg a föld alatt rothad valahol - húzta el a száját Márk, Lindát pedig kissé bántóan érték a szavai.
- Jó, nem baj, majd elmesélem Bettinek - vonta meg a vállát.
- Helyes! Én most lezuhanyzom, aztán délután elmehetnénk valahova sétálni - állt fel a fiú ültéből, majd meg sem várva Meli válaszát, magára hagyta szomorúan gubbasztó barátnőjét az asztalnál.
Melinda nem akarta elhinni még most sem, hogy Márkot ennyire nem érdekli a napló, vagy az, amit a lány mesél neki róla. Ő mindig meghallgatja az unalmas beszámolóit a legújabb sporthírekről, anélkül, hogy közbevágna, vagy leintené. Tudta jól, hogy teljesen különböző emberek ők ketten, mégis szerette volna hinni, hogy egy nap majd áradozhat neki Bánfalvy Amélia történeteiről. Egy napon, majd talán. De ennek nem most jött el az ideje.
*
Betti és Imi eközben a vízibiciklin ücsörögtek, közel egymáshoz. A szél valamivel hevesebben süvített a tó közepe táján, így áldották az eszüket, hogy hoztak magukkal pulóvert, amit magukra tudtak kapni.
- Hű, jól feltámadt a szél! - jegyezte meg a lány, miközben becipzározta kedvenc szürke, Nike pulcsiját. Már jócskán kinövő félben volt, de így is magára erőszakolta. Semmi pénzért nem lett volna hajlandó megválni tőle.
- Ha fázol, fel tudom ajánlani még ezt a plédet is - mutatott a vállán pihenő kockás kis takaróra a fiú, de Betti hevesen megrázta a fejét.
- Nem, köszi, így most tökéletes - tette hozzá, majd hálás mosollyal jutalmazta meg Imit, akinek szemei visszaverték a Nap aranyló fényeit. A pillanat meglehetősen romantikus volt, s ezt ők is érezték. Ahogyan azt is, valami kölcsönös vonzalom támadt fel bennük egymás iránt. Már akkor tudták, amikor először meglátták egymást a parton. Arról azonban fogalmuk sem volt, hogyan kezeljék a helyzetet. Imi első lépésként elhívta a lányt vízibiciklizni, de a többi már a jövő zenéje volt...
A délelőttöt végig beszélgették, és rengeteget nevettek, mely főként abból adódott, hogy Betti szerencsétlenkedett a járgány hajtása közben.
- Ha rajtad múlna, örökre itt ragadnánk a tó közepén - Imi meg is jegyezte a lány kezdetleges próbálkozásait, mire ő sértődöttséget színlelve fonta keresztbe karjait.
- Hé! Olyan rossz lenne velem életed hátralévő részét itt tölteni, vagy miért mondod ezt? - kérdezte duzzogva, mire a fiú felnevetett. Betti ezen elmosolyodott. Szerette, ha Iminek jó a kedve. Ilyenkor előszeretettel hallgatta kellemesen csilingelő hangját, vagy bámulta arcátlanul sokáig a fehér, makulátlan, tökéletes fogsorát. A szemeibe már bele sem mert nézni. Úgy érezte, akkor elérné a vég.
A Nap már magasan járt az égen, s a szél is elcsitult, amikor úgy döntöttek, ideje visszamenni a partra - elvégre az egész napot nem tölthetik itt. Betti Melindáékkal is szeretett volna egy kis időt eltölteni, hogy beszámoljon barátnőjének az Imivel való kapcsolatáról, aki pedig estére lett beosztva a szálloda bárjába, így késő délutánig mindenképpen vissza kellett érnie. Abban azonban természetesen megállapodtak, hogy ezt a kettesben eltöltött kellemes délelőttöt valamikor meg fogják ismételni.
- Hű, jól feltámadt a szél! - jegyezte meg a lány, miközben becipzározta kedvenc szürke, Nike pulcsiját. Már jócskán kinövő félben volt, de így is magára erőszakolta. Semmi pénzért nem lett volna hajlandó megválni tőle.
- Ha fázol, fel tudom ajánlani még ezt a plédet is - mutatott a vállán pihenő kockás kis takaróra a fiú, de Betti hevesen megrázta a fejét.
- Nem, köszi, így most tökéletes - tette hozzá, majd hálás mosollyal jutalmazta meg Imit, akinek szemei visszaverték a Nap aranyló fényeit. A pillanat meglehetősen romantikus volt, s ezt ők is érezték. Ahogyan azt is, valami kölcsönös vonzalom támadt fel bennük egymás iránt. Már akkor tudták, amikor először meglátták egymást a parton. Arról azonban fogalmuk sem volt, hogyan kezeljék a helyzetet. Imi első lépésként elhívta a lányt vízibiciklizni, de a többi már a jövő zenéje volt...
A délelőttöt végig beszélgették, és rengeteget nevettek, mely főként abból adódott, hogy Betti szerencsétlenkedett a járgány hajtása közben.
- Ha rajtad múlna, örökre itt ragadnánk a tó közepén - Imi meg is jegyezte a lány kezdetleges próbálkozásait, mire ő sértődöttséget színlelve fonta keresztbe karjait.
- Hé! Olyan rossz lenne velem életed hátralévő részét itt tölteni, vagy miért mondod ezt? - kérdezte duzzogva, mire a fiú felnevetett. Betti ezen elmosolyodott. Szerette, ha Iminek jó a kedve. Ilyenkor előszeretettel hallgatta kellemesen csilingelő hangját, vagy bámulta arcátlanul sokáig a fehér, makulátlan, tökéletes fogsorát. A szemeibe már bele sem mert nézni. Úgy érezte, akkor elérné a vég.
A Nap már magasan járt az égen, s a szél is elcsitult, amikor úgy döntöttek, ideje visszamenni a partra - elvégre az egész napot nem tölthetik itt. Betti Melindáékkal is szeretett volna egy kis időt eltölteni, hogy beszámoljon barátnőjének az Imivel való kapcsolatáról, aki pedig estére lett beosztva a szálloda bárjába, így késő délutánig mindenképpen vissza kellett érnie. Abban azonban természetesen megállapodtak, hogy ezt a kettesben eltöltött kellemes délelőttöt valamikor meg fogják ismételni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése