17. fejezet

 Márk hangja mindkettejüket nagyon váratlanul érte. Beni kíváncsian, kissé zavarodott tekintettel fordult a pavilonba lépő fiú felé, Melinda pedig - továbbra is az ifjú szakács karjaiba kapaszkodva - ijedten rezzent össze. Nem azért, mert bármi takargatni valójuk is lett volna kettejüknek, de az éjszaka csöndjébe hatoló, számon kérő hang barátjától kissé megdöbbentette.

- Nem hallottad?! - Márk dühösen, szemöldökét ráncolva sétált egyenesen Beni felé, ám mielőtt bármi elhamarkodott tettet hajtott volna végre rajta, Linda kettejük közé állt. - Mi az? Nem akarod, hogy belerondítsak a tökéletes randitokba azzal, hogy átrendezem kicsit a szeretőd képét? - minden egyes szava éles tőrként hasított a lány szívébe. Sosem látta még ilyennek ezelőtt, és bántotta, hogy inkább cirkuszol, noha meghallgathatta volna az ő szájából, mi is történt valójában, amit ő csalfa csóknak bélyegezett el magában. 

- Ez nem egy randi! - tiltakozott Meli. - Különben is, nézz már magadra, hogy viselkedhetsz így? Tudod, hogy nagyon szeretlek, és soha nem tennék olyat, amivel fájdalmat okoznék neked - bizonygatta az igazát. Őszintén, ész érvekkel próbálta meggyőzni barátját arról, hogy nincs mitől tartania, ő azonban továbbra sem volt képes lenyugodni.

- Sajnos ez az, amiben már egyre kevésbé vagyok biztos - jelentette ki ridegen Márk, mely a lány csalódott, szinte összetört ábrázatát eredményezte. 

 Beni, aki eddig hallgatott, mert nem akarta még jobban magára haragítani Márkot, most tüzes pillantással illette a fiút. Nem nézhette tétlenül, hogy így beszéljen egy hölggyel, különösen nem a saját barátnőjével, aki eddig olyan sokat adott a fiúnak - aki mindezt nem tudta értékelni.

- Figyelj, haver, nem kellene ilyeneket mondanod Lindának, elvégre, semmi rosszat nem tett! - azonnal a védelmére kelt, s habár ez igen lovagias volt tőle, Márk nem díjazta annyira.

- Te jobb, ha inkább meg sem szólalsz! - még előrébb lépett, mellkasa így nekiütközött Meli kezeinek, aki elővigyázatosan kitette azokat maga elé. Tudta, ha nem reagált volna rögtön, a két srác bizonyára már egymást ütné, teljesen feleslegesen. 

- Márk, kérlek! - a lány szemét már könnyek mardosták. Nem akart veszekedést, nem akarta, hogy a szerettei összetűzésbe keveredjenek. Egyáltalán nem akart több problémát, van belőlük így is elegendő. 

- Ennek még nincs vége, szépfiú! - ügyet sem vetve könyörgő tekintetű barátnőjére, nyersen lökte ezeket a szavakat Beni felé intézve, aki megpróbált okosabb lenni - mélyen hallgatott, csakis Melinda kedvéért, noha szívesen elküldte volna ezt a "tiszteletlen, önző barmot" a fenébe.

 Egy rövid ideig még farkasszemet néztek egymással, majd a dühös Márk megelégelte ezt is. Hirtelen fordított hátat annak a két embernek, akiket jelen pillanatban látni sem akart. Megalázták őt. S ha ez nem lenne elég, még tagadnak is mindent, amikor ő a két szemével látta, mi történt. Azt gondolják róla, hogy csupán egy félkegyelmű balek, akit néhány magyarázatnak szánt szóval megvezethetnek? Na, azt már nem! Ennek még lesz folytatása, ezt már magában elhatározta. 

- Még valami! - torpant meg egyszerre a pavilon lépcsőjének alján, de nem fordult vissza. Az előtte elterülő, gyertyákkal kirakott ösvényt nézte, miközben az járt a fejében, mennyire nyálas ez az egész. - Nem akarom tovább ezt a kapcsolatot. Remélem, megérted! - próbált higgadtnak tűnni, noha legbelül őt is felkavarta a dolog. Ettől függetlenül nem akart a lány arcába nézni, mert tudta, ő valahogyan visszakönyörögte volna magát hozzá. És ez volt az, amit nem akart. Ez a románc már régóta nem volt a régi: elhidegültek egymástól, s ezt mindketten érezték. Az iménti félreértés csupán egy jó indok volt arra, hogy szakítsanak, örökre. Mindkettejüknek jobb lesz, gondolta Márk. S ahelyett, hogy bármiféle reakciót várt volna a megsemmisült Lindától, feldúltan elsétált az éjszakába.

*

- Nem tudsz vigyázni?!  - Márk idegesen förmedt rá szegény Bettire, aki a sötétben botorkálva véletlenül nekiment a szélvészként mozgó fiúnak. Csípős megjegyzésére nem válaszolt semmit, csupán értetlen szemöldökráncolással vette tudomásul, hogy itt bizony valami baj történhetett. 

 Ösztöneit - és a pislákoló, út menti gyertyák fényét - követve haladt tovább a part mentén, míg meg nem látta a távolban a hangulatos kis pavilont, ahol két árnyék görnyedt a földön. Egyre nőtt benne a kíváncsiság, így lépteit gyorsabbra fogta. Amikor pedig biztossá vált számára, hogy kik guggolnak a kis fenyőépület fapadlóján, gondolkodás nélkül rohant oda hozzájuk.

- Mi történt? - tette fel azt a kérdést, ami abban a pillanatban foglalkoztatta őt. Alig egy méterre állt meg a földön kuporgó, keservesen zokogó Lindától, akibe Beni próbált valamennyi megnyugvást elültetni - nem sok sikerrel. A srác esdeklően nézett fel az érkezőre, s szemében mintha láthatatlan kérés függene: "Segíts neki!".

- Meli, mi a baj? - Betti elszántan térdelt le barátnője mellé. Nem tudta, mi lelte őt, de annyit biztosra vett, hogy Márknak köze van hozzá. Ha az az idióta megbántotta Melindát, akkor alá is írhatja a végrendeletét!

 Éppen, amikor egyik kezét rá akarta tenni a lány rázkódó vállára, az felemelte a fejét, s kisírt szemmel mérte végig a pavilonban tartózkodó harmadik személyt. Tekintete eddig fájdalmat tükrözött, ám Betti láttán valami egészen más vette át a helyét: zavarodottság, harag és csalódottság keveréke lehetett.

- Hagyj békén! - dühtől remegő hangjától nem csupán ő lepődött meg. Barátnője keze hirtelen állapodott meg a levegőben; nem mert közelíteni Linda felé, annyira megütközött azon, amit kért tőle. Beni szintén értetlenkedve figyelte a lezajlójelenetet. Nem tudta mire vélni ezt a viselkedést. Melinek Márkra kellene haragudnia, nem pedig Bettire! Ő semmi rosszat nem tett ellene. vagy lemaradt volna valamiről?

- De hát... - a barna hajú lány hiába próbálta menteni a menthetőt, minden szavával csak jobban ingerelte a vele szemben guggoló, könnyektől csillogó szemű Melindát. 

- Azt mondtam, hagyj! - kiáltott rá még egyszer, s immár egy csepp lelkifurdalást sem érzett miatta. - Remélem, hogy nagyon jól múlattad az időt Imivel, amíg Márk szakított velem! - tette még hozzá, csak hogy az ő számára is világos legyen, miért van ennyire maga alatt. 

- Micsoda? - Betti száját tátva meredt Benire, mintha tőle várna megerősítést - amit egy bólintás formájában, nem sokkal a kapott hír után meg is kapott. - Jézusom, de mégis miért tette ezt..? - kérdezte, noha volt némi sejtése róla, ám nem akarta egyből mindennek elhordani a fiút barátnője előtt. Még friss volt a seb. 

- Ne tégy úgy, mintha érdekelne! - Linda harciasan állta a lány pillantását, aki azonban továbbra is értetlenül, szinte összetörten kuporgott a lakkozott fapadlón. Ereiben meghűlt a vér, miközben a vele szemben ülő szavait hallgatta. - Napok óta rám se bagózol, és most hirtelen, amikor valami rossz történik velem, magyarázatot vársz? Vagy arra gondoltál, kiöntöm neked a szívemet, mert végre méltóztatsz rám figyelni egy kicsit? Mindegy, mit mondok, utána úgyis szaladsz vissza a pasidhoz, akit egyébként Olíviának szántam, nem pedig neked! - teljesen kifordult magából. Mondandója végén mellkasa megrázkódott, s újabb sírógörcs kerítette hatalmába.

 Ekkor már Betti sem bírta tovább: sötétbarna szeméből patakként folyt végig a sós könny az arcán, hosszú csíkot hagyva maga után. Erősen ajkába harapott, hogy visszatartsa a zokogást. Uralkodott magán, s csak némán, elhomályosult látással fúrta tekintetét Meliébe, aki azonban megvető pillantásokkal illette őt. Ez pedig fájt neki. Nagyon fájt. Nem csupán az, ahogyan viselkedett vele az állítólagos legjobb barátnője, de azokat a szavakat, melyek nemrég elhagyták a száját, aligha tudta volna megbocsátani neki. Pláne, hogy igazságtalannak érezte őket.

- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte fájdalmas hangon, mely még Benit is mélyen megérintette. - Tudod, hogy ez nem igaz! Mindig itt voltam neked, meghallgattalak, amikor szükséged volt rám. Ma délelőtt is. Miért baj akkor, ha Imivel jól kijövünk, és vele töltöttem egy kis időt, ha már szabadnapot kaptam? Nem lehetsz ennyire önző! - ha az utolsó mondatot magában tartja, Meli talán még fontolóra is vette volna a békülés lehetőségét. Így azonban dühösen kapta fel ismét a fejét, s legszívesebben Bettit is elküldte volna Márk után. 

- Tűnj... innen! - a sírástól rekedt hangjával azonban csak ennyit tudott végül kibökni. Ám ahelyett, hogy megvárta volna, míg a lány távozik, ő állt fel először. Lerángatta magáról Beni védelmező karjait, mintha rá is haragudna. S jelen pillanatban úgy is érezte. Az egész világ ellene volt, miért legyen akkor kedves bárkivel is?

 Magára hagyva az elképedt fiatalokat, akiket egykoron barátainak hívott, szemét törölgetve sietett a szálloda felé, ahol lépteit a szobája felé irányította. Belépve rögtön furcsának érzett valamit. Márk cuccai nem voltak az övéi mellett. A fiú csupán egyetlen dolgot hagyott az éjjeliszekrényen: egy Lindának címzett papírfecnit, melyben azt írja le, hogy átköltözött egy másik szobába.

- Remek! - a lány dühösen összegyűrte a lapot, s határozott mozdulattal dobta bele a fürdőszobai kukába. Mit érdekli őt? Ha Márk menni akar, menjen csak. Azok után, hogy ilyen piszok módon elbánt vele, megalázta őt és elhajította, mint egy használt ruhadarabot, nem fog rá gondolni többet. Ugyan ez merész elhatározás volt, s nem is nagyon működött, tekintve, hogy az egész incidens alig egy órája történt. Meli azonban minden erejét összeszedte, hogy fájdalmát a felszín alá szorítsa. Aztán eszébe jutott valami: a napló. A saját naplója. Ha már másnak nem, annak legalább kiöntheti a szívét.

"2012. július 20. 

Először azt hittem, ez a szülinap nem is lesz annyira rossz, mint amilyenre számítottam. Beni alaposan kitett magáért, gyönyörű meglepetést varázsolt nekem az estére, s úgy éreztem, határtalanul boldog vagyok abban a pillanatban. Mindez azonban elmúlt, méghozzá egyetlen perc alatt. 

Márk vérig sértődött. Azt hitte, megcsalom őt. Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy rosszul látta, amit látott, meg sem akart hallgatni. Sőt, szakított  velem. Azt mondta, nem akarja tovább ezt folytatni. Hát annyira rossz lett volna velem? Mit követtem el, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat? Minden az én hibám. Észrevehettem volna, hogy kezdünk eltávolodni egymástól, mégsem tettem ellene semmit. Tudomásul sem akartam venni. Amit nem lát az ember, az nem is létezik, gondoltam. Hiba volt. 

Betti pedig a másik. Végre elmondhattam neki, mennyire megbántott azzal, hogy felém se nézett. Minden szabadidejét Imivel töltötte. Azzal az Imivel, akinek Olívia elcsábítása lett volna a feladata. Gondolhatja bárki, hogy önző vagyok, de én csak az életemet szerettem volna visszakapni. Márkot, a barátomat, anélkül, hogy mindenféle szőke liba megpróbálná lecsapni őt a kezemről, Bettit, a legjobb barátnőmet, aki hamar a szívemhez nőtt és Benit.

Benit, aki mindig ott volt nekem, ha problémám adódott, meghallgatott, megvigasztalt. Én pedig őt is megbántottam. Szörnyű ember vagyok! Hogy tehettem ilyet? Meg fogom keresni, hogy bocsánatot kérjek tőle. Ő nem ezt érdemli. Az egyetlen volt, aki kiállt mellettem Márkkal szemben, én pedig csúnyán viselkedtem vele. Mentségemre szóljon, óriási nyomás nehezedett rám.

Egy este alatt elveszítettem a barátomat, s a legjobb barátnőmet is, aki az egyetlen volt életem során. Mellette megtapasztalhattam, milyen is, ha az ember nem kirekesztve, különcként éli a mindennapjait. Ő megmutatta nekem, hogy párban szép az élet. Megtanított nevetni, értékelni minden pillanatot, de legfőképpen azt, mennyire fontos a barátság. 

Túl kell lépnem ezen. Én vesztem velük össze, ez igaz. De ők nagy mértékben hozzájárultak ehhez. Cserbenhagytak, mindketten. Ezek után ne várják, hogy rögtön szaladok hozzájuk, megbocsátást kérni. Mert ha eben reménykednek, nagyot tévednek. Egy valaki van csak, akitől elnézést kell kérnem: Beni."

 Elkeseredetten csukta össze a kis füzetet, melybe szorgalmasan jegyzetelte le minden baját, majd visszadugta azt párnája alá, Lia naplója mellé. Keze egy pillanatra elidőzött a régi könyvecske felett. Eddig bármi zavarta, mindig a száz évvel ezelőtt élt lány életének olvasásába merült bele. Úgy érezte, ha Amélia már régen nem is létezik, attól még akaratán kívül is, de megnyugtatja Lindát. Megnyugtatja azzal, hogy elmesélni neki a saját történetét, mely rengeteg közös vonást tartalmazott Lindáéval. 

 Végül úgy döntött, rövid habozás után, hogy neki szüksége van arra a naplóra. Úgy ragadta magához, mint egy értékes, féltett kincset, s lekuporodott vele az ágy mellé. Térdeit felhúzta, ráfektette a régi könyvet, és úgy nyitotta ki a következő bejegyzésnél:

"1912. május 24. 

- Öltözzön fel, kérem, a kérője bármelyik pillanatban itt lehet! - újdonsült szolgálóm, akit Anyám Anna helyére szánt nekem, ellentmondást nem tűrő hangon szólt hozzám. Minden egyes nappal, melyet vele töltöttem el, régi barátném még jobban hiányzott. Ő nem csupán nálam dogozott, de a legkedvesebb teremtés is volt, akit valaha ismertem. Szinte bizalmasom. Vele bármit megbeszélhettem. Mostani cselédem azonban tartotta a kellő távolságot, s valóban csak azért tartózkodott a közelemben, hogy szolgáljon.

- Rögtön megyek! - feleltem neki, s intettem, hogy hagyjon magamra. Amint egyedül maradtam a kis szobában, a székem támlájára kikészített ruhámra pillantottam. Csodás, méregzöld színe volt, melyet Anyám azért választott nekem, mert szerinte sápadt bőrömhöz és éj fekete hajamhoz bámulatosan illett. Tapintása puha volt, bársonyos, dekoltázsa félkör alakban szabott. Derekánál enyhén szűkítették a varrói, szoknyarészét pedig abronccsal díszítették. 

 Kissé kelletlenül vettem magamra a fűzőt, melyet hosszas babrálás után tudtam csak eligazítani derekamnál. Erre került rá a ruha, mely valóban úgy festett, mintha csak rám öntötték volna. Fájdalmas mosollyal meredtem a sarokban álló, egész alakos tükörre. Egy megtört, szomorúságtól csillogó szemű lányt láttam benne. Saját magamat. Hiába volt a gyönyörű frizura, a smink, a csodálatos ékszerek, s az álomszép ruhaköltemény, ennek ellenére úgy éreztem, nem úgy ragyogok, ahogyan kellene. Nem akartam hozzámenni Endréhez. Igazán kedves úriember, efelől semmi kétségem. Ám a szívem más valakiért dobbant: az én katonámért, Szabolcsért. Aki felől azonban hetek óta nem hallottam, s ez aggasztott. Ezért is szenvedtem hát annyit az utóbbi időben. Szinte minden ellenem játszott: Anna férjhez adása, az új, goromba szolgálóm, Endre látogatása, Anyám makacssága és igaz szerelmemnek eltűnése. 

- Megérkezett Gaál Endre úrfi! - kopogást hallottam az ajtómon, melyet Katalin figyelmeztető hangja követett. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben, majd nagy levegőt véve, mosolyt erőltettem az arcomra, s úgy csatlakoztam szolgálóm mellé a fogadó terembe. 

 A díszesen hímzett díványon egy férfi ült. Amint meglátott, sietve állt fel, s igazította meg magán ünnepi alkalomhoz vett öltönyét. Lassan, elegáns léptekkel közelített felém, s megállapodva előttem, óvatos mozdulattal egyik kezem után nyúlt.

- Hölgyem, Ön napról napra ragyogóbb! - bókolt, miközben fejet hajtott, de úgy, hogy ajkai véletlenül se érjenek hozzá kézfejemhez. Szertartása után barna, őzikéhez hasonló szemeit várakozón rám emelte. 

- Köszönöm szépen! - pukedliztam, ahogyan azt az illem is megkívánta, majd kinyújtott karjára helyeztem az enyémet is. 

- Gyönyörű idő van odakint. Velem tartana egy sétára? - kérdezte, s bólintásomat látva elégedett mosoly ült ki láthatóan izgatott arcára. 

 Katalin tekintetét érezve a hátamon, végül elindultunk, egészen a hátsó kertbe, ahol gondozott sövények takarásában kezdtük meg sétánkat a távolban már jól kitűnő halastó felé. 

- Mondja, szeret ezen a környéken élni? - Endre törte meg kettőnk között a váratlanul ránk telepedett csendet. Noha én nem éreztem kellemetlennek, ugyanis azzal voltam elfoglalva, hogy a zöldellő fák ágain megbújó énekesmadarakat figyeltem nagy csodálattal. 

- Nagyon. Rajongok a tóért, s igazán nagyszerűnek találom, hogy csupán fél órányi sétára van a birtoktól - feleltem neki mosolyogva, s tekintetemmel közben végig az előttünk elterülő, hatalmas, füves területet pásztáztam. 

- Sosem járt még a fővárosban? - kérdezett tovább kíváncsian. Látszólag mindent tudni szeretett volna rólam, amit értékeltem - de nem tudtam, pusztán azért csinálja ezt, mert valóban érdeklem, vagy csupán kötelességét teljesíti, és meg akarja ismerni leendő asszonyát. 

- Még nem - vallottam be neki, bár hangom nem tükrözött sajnálatot. - Őszintén szólva, nem is igazán kívánkozom oda. Legfeljebb csak érdekelne, mennyivel másabb ott az élet, de azt hiszem, nem tudnék huzamosabb időre elszakadni Keszthelytől. - Egészen belemerültem az Endrével való társalgásba. Először azt hittem, rémesen fogom érezni magamat, s ez talán vele sem lesz másként, tekintve, hogy a szüleink határoztak helyettünk a saját életünkről. Azonban félreismertem ezt a férfit, s noha a szomorú sóvárgás még mindig ott lappangott lelkem mélyén Szabolcs iránt, kezdtem beletörődni megváltoztathatatlan sorsomba."

 Linda végül nem bírta tovább olvasni a naplóbejegyzést. Látása elhomályosult a szemében gyülekező könnyektől, s ez igen csak megnehezítette a dolgot. 

- Lia... - a lány remegő ujjakkal simított végig a könyv gerincén. Feldúlt lelkiállapotában teljesen átérezte a száz éve élt Amélia fájdalmát is, aki nem lehetett együtt szívszerelmével, s ráadásképpen egyetlen barátnőjét, bizalmasát is elvették tőle. Ismerős érzés, gondolta. Az ő életéből is egy szempillantás alatt lépett ki Márk, Bettivel az oldalán. Nem is időzíthettek volna jobban.

 Éppen, mikor letörölt egy könnycseppet pirosló arcáról, valaki kopogott. Azt hitte, Ágnes vagy András az, így a naplót gyorsan visszadugta a párna alá, s egy zsebkendő segítségével emberibb külsőt varázsolt magának. Végezetül mosolyt erőltetve magára az ajtóhoz lépett, hogy beengedje kései vendégét.

- Beni? - egészen meglepődött, amikor a fiút látta maga előtt egyik szülője helyett. Nem számított arra, hogy még látni akarja őt azok után, ahogyan viselkedett vele.

- Jól érzed magad? - Lindát szívből meghatotta Beni önzetlensége. Nem olyan rég csúnyán lerázta őt is, és magára hagyta Bettivel, akire valóban haragudott. Nem érdemelte volna meg, hogy ezek után bárki figyelmét is magára vonja, de úgy tűnt, ez a srác egészen más ember, mint amilyennek gondolta.

- Igen, piszkosul jól - felelte Meli, száját keserűen elhúzva. Az irónia jól észlelhető volt a hangjában, mely miatt egyszerre nevettek fel a sráccal. 

- Ha mosolyogni látlak, máris jobb kedvem lesz, és azt mondják, ha valakinek jó a kedve, az könnyen átragad másokra is - okoskodott Beni. - Ördögi kör! - tette még hozzá, s minden erejével azon volt, hogy felvidítsa Melindát, aki belül szinte olvadozott. Nem hitte el, hogyan lehet valaki ennyire kedves és figyelmes, mint ez a fiú. Ő valóban egy igaz barát. 

- Iszonyatosan sajnálom, ahogyan veled viselkedtem - kért bocsánatot, komolyabb témára terelve a beszélgetést. Bűntudatának minden cseppje kiült arcára, s látszott, valóban nehezen tud megbocsátani magának indokolatlan cselekedete miatt.

- El van nézve! - Beni halványan rámosolygott. Így álltak ott még néhány pillanatig, egymást bámulva, síri csendben, melyet végül a fiú tört meg rövid gondolkodás után: - Most pedig kérlek, mesélj el mindent. Márkról, Bettiről, Olíviáról. Hallani szeretném. - A lány nagyot sóhajtott. Nem várta ezt a beszélgetést, de tudta, egyszer ki kell adnia magából, s lehetőleg minél előbb. Beniben pedig megbízott. Akkor miért ne mondhatná el neki?